Graeme Simsion a Rosie Projekt című regényével lopta be magát a szívembe, s bár voltak fenntartásaim a Rosie Effecttel kapcsolatban (magyarul: Rosie update), igazából a hangot, amit megütött benne és Don Tillman karakterét továbbra is imádtam. Maga az író valahogy úgy jött le nekem, hogy nem tud mit kezdeni a női karakterekkel, már voltak erre utaló jelek a második résznél, de különösen az Örökké, holnapig című könyve volt az, ami nem tetszett. Ennek ellenére azért nagyon megörültem annak, hogy Don története folytatódik és megtudhattam, hogy mi történik Donékkal. S olvasás közben megint rá kellett jönnöm, én nagyon szeretek Don fejében lenni és rajta keresztül látni a világot.
Don és Rosie immár 13 éve házasok, az előző részben várt baba már 11 éves. A szülők jól megvannak, házasságuk és kapcsolatuk jól működik, közösen döntenek, ha Hudsonról van szó. Rosie és Don munkájuk miatt visszaköltöznek Ausztráliába, ahol a nő egy kutatási projektet vezethet, míg Don visszatér a tanításhoz. Csakhogy az okos és kicsit különc Hudsont igencsak megviseli a költözés és nehezen tud beilleszkedni az új iskolába. Amikor a suliból is kapnak jelzéseket, hogy Hudsonnal gond van, Don saját egykori ifjúságát látja a fiáéban és kézbe veszi a dolgokat: mert ő tudja, saját tapasztalatból, hogyan lehet olyan lépéseket tenni, amivel az ember alkalmazkodhat a környezetéhez. Úgyhogy természetesen előáll egy akciótervvel, s mivel éppen kénytelen visszavonulni a tanítástól (mert az előzőekből már tudhatjuk, hogy mindig van valami incidens, amibe csak Don keveredhet bele és ami ártatlannak indul, de komoly következményei lesznek), megbeszéli Rosie-val, hogy ő marad hátébe, a feleség pedig dolgozzon csak a tudományos kutatásán. Don azt is tudja, hogy egyedül nem képes felkészíteni az életre Hudsont, ezért összetrombitálja baráti társaságát és Hudson életének bizonyos részeit kiszervezi nekik (például a sportot, az öltözködést stb.). Természetesen Don stílusa továbbra is sok humoros és megható fordulatot hoz. S közben kiderül, Hudson tökéletesen alkalmas arra, hogy megoldja a saját problémáit. Persze a szülői és baráti segítség mindig jól jön azért.
Mint említettem, imádtam ismét Don világában lenni és a legnagyobb örömöm az volt, hogy olvashattam, mennyire klassz lett Rosie-val a kapcsolata. Don természetesen még mindig különlegesen szemléli a világot és a problémák megközelítése meg a megoldások kidolgozása az erőssége, de sokat fejlődött abban, hogy nem egyedül akar mindent megoldani, s a családdal, gyerekneveléssel kapcsolatban elsőként mindig a nejéhez fordul és kikéri a véleményét. Imádtam, amikor beosztották egymás között, hogy akkor mist melyikük lesz a jó zsaru és a melyik a rossz adott szituációkban, de leginkább azt, hogy mindig Hudson érdekeit helyezték minden fölé. Még akkor is, ha hibákat követtek el pár dologban, az is mind a jóindulatukból fakadt.
Nagyon jó volt azt látni, ahogy Don értetlenül rácsodálkozik társadalmi konvenciókra mert az ő fejében meg se fordul például hogy egy nő, ha anya akkor a munkahelyén hátrányos helyzetbe kerülhet. Mert ugye nem az számít, hogy mennyire kiváló munkaerő, kutató stb. az adott személy, hanem hogy mivel nő, neki úgyis a családja lesz minden helyzetben a fontosabb, ezért nem akarnak jelentős projekteket rábízni. Elvégre maga Don is ugyanígy viselkedik, Hudson mindennél fontosabb, neki ezt mégse róják fel, Rosie-nak meg például igen.
A regény központi kérdése a címkézés és annak hatása az egyénre: az iskola azt akarja, hogy vizsgáltassák meg, Hudson nem autista-e mert akkor bizony másképp állnak hozzá. A szülők ellenzik ezt a folyamatot a hátrányos megkülönböztetést. Érdekes gyakorlati dolgok állnak szemben egymással ami az autizmussal élők vagy éppen az autistával élők véleményét is képviseli : van aki a címke és az asszimilálódás ellen harcol, miért neki kell alkalmazkodnia miért nem a társadalom fogadja el, hogy ő ilyen. Van aki azonban úgy érzi, hogy ha van diagnózis és tudják kezelni, útmutatókat kap az élethez, akkor jobb eséllyel megy a beilleszkedés. De felmerülnek egyéb iskolával, gyerekneveléssel kapcsolatos aktuális kérdések is, mint a csúfolódás, kiközösítés vagy éppen az oltásellenesség is.
Szóval akármennyire is megingott bizalmam Graeme Simsionban, a Don Tillman trilógia befejező kötete kiválóra sikerült, élvezet volt minden sora.
Örülök nagyon, hogy ilyen pozitívan nyilatkoztál róla, alig várom, hogy én is olvassam a befejező részt. 🙂 Hasonlóképp én is mindig szerettem Don fejében lenni, és onnan nézni kicsit másként a világra.
Biztos tetszeni fog neked is 🙂 de legalábbis remélem én nagyon kellemesen csalódtam