Amy Poehler: Yes Please

Szóval Amy Poehlerhez Tina Fey-en keresztül vezetett az utam, hiszen ők nagyon jó barátok és kiválóan dolgoznak együtt. Ha máshonnan nem ismeritek őket, talán már láttátok, ahogy 3x is vezették a Golden Globe díjátadót és minden alkalommal egyszerűen lealáztak mindenkit a professzionalitásukkal és ütős poénjaikkal. Ennek ellenére kicsit távol állt még tőlem az ő világa. Aztán tavaly már tavasszal kezdték pedzegetni, hogy ő is könyvet ír, s mikor 2014 őszén megjelent már ott tartottam, nekem ezt olvasni kell. De ennél még jobb dolgot tettem, meghallgattam a Yes Please-t.

S meg kell állapítanom, hogy szuper élmény volt. Egyrészt ugye ő olvassa fel, olyan mintha beszélgetne veled, valamint van egy csomó vendég hang is. Például Amy úgy gondolja, az életének komolyabb részeinek soundtrackjához Kathleen Turner mélységét tudná elképzelni. S valóban van is rá próbálkozás, de beugrik még Amy stúdiójába Seth Meyers, Carol Burnett, Patrick Stewart és a szülei is. Aztán meg még ott van az is, hogy az utolsó fejezetet élőben vették fel, közönség előtt olvasta fel Amy, úgyhogy azonnal lehet reakciókat is hallani. Ami kb. megegyezik az enyémmel, bár én nem vagyok annyira harsány én csak mosolyogva mászkálok a városban. Na meg persze az is hatalmas előny, hogy az író saját maga felolvasásnál milyen hangot üt meg, lehet, teljesen másként jönnek le a hangsúlyok mint ahogy nyomtatásban olvastam volna. Mindenesetre szuper a különböző hanglejtéseket és tájszólásokat hallani, főleg amikor Amy direkt rájátszik arra, hogy kibújik belőle a bostoni proli. Természetesen fel is merült bennem, hogy a Bossypants-et is meg kéne hallgatnom Tina Fey saját előadásában.

Azon is gondolkoztam azóta, hogy először meghallgattam a könyvet (most megy másodszor a fülesemben, ugyanis hogy elővettem ezt a bejegyzést, ami tavaly óta piszkozatban leledzett a színfalak mögött, fel akartam eleveníteni az élményt), hogy miért éppen Amy és a korosztálya az, aki vonz (Tina Fey, Caitlin Moran stb.). Mert közel egy idősek vagyunk, szeretem látni, hallani és olvasni, hogy hozzám korban közel állók milyen okosak és tehetségesek és humorosak, s egyáltalán az ő problémáik és világnézetük közelebb áll hozzám mint pl. Lena Dunham-é. Igen, most, hogy minden vele van tele végig kellett gondolnom miért is nem kapálóztam a könyvéért se angolul se magyarul. Lena már egy másik generáció az ő problémái engem egyáltalán nem érdekelnek. Pedig adtam esélyt, 1 részt még meg is néztem a G-ből, de nem jött be. S nem azért, mert Jézusom micsoda külseje van, hogy lehet ilyen nőt kamera elé engedni és még meztelenkedni is. Nem, sőt ezt a részét nagyon is bírom benne, hogy megmutatja, koránt sem tökéletes az alkata, s ezzel egyben fel is hívja a figyelmet, mennyire torzult képet akar belénk nevelni a média. Hanem mert a problémáit teljesen idegesítőnek találtam, s egyet értettem a szüleivel. Na már ha egy főhős szüleivel értek egyet, akkor öreg vagyok a dolgokhoz 🙂 Úgyhogy Lénával itt megszakad a szoros kapcsolatom (ami el se kezdődhetett persze), pedig még a Könyvesblog Dunham podcastját is meghallgattam, de még az ott beszélgetők se győztek meg igazán arról, hogy miért is érdemes ennyire rajongani Lenárét. Én még kivárok vele kapcsolatban.

Viszont Amy stílusa és a világhoz való hozzáállása nagyon bejön: igazából szabadszájúsága ellenére nagyon kedvesnek tűnik és van egy csomó dolog, amiben totál egyetértek vele. A kötet egyébként kicsit életrajz, benne van a családi háttere (tök cuki, ahogy arról mesél, mennyire a fejében élt és talált ki magának kalandokat meg tragédiákat, ugyanis nagyon közhelyesen rendezett alsó középosztályból származik), hogyan lett belőle komika, mi vonzotta annyira az improvizációhoz, hogy a mai napig támogassa a fiatal pályakezdőket, s biztosítson nekik improvizációs színházban lehetőséget kipróbálni magukat. A könyv nagy része akkor íródott, amikor éppen nehéz periódusban volt: válófélben, de erről nem beszél, mert senkinek semmi köze hozzá. Mindenesetre határozottan jó ötletei vannak önsegítő könyvekre, amelyekkel túl lehet élni egy házasság felbomlását. De beszél arról is, hogy az anyasággal járó dolgok (szülés, gyereknevelés, munka) nála hogy jöttek össze és külön felhívja a figyelmet arra, hogy ugyan már, ne cseszegessük egymást azért, mert mi mondjuk kértünk fájdalomcsillapítót vajúdáskor, vagy van segítségünk és tudunk, sőt akarunk dolgozni a gyerek mellett is. Ha valakinek valami nem való és a saját útját járja, amivel ki van békülve azt hagyjuk úgy. Jó neki, nekünk meg valami más jön be. Anyaságon kívül még van egy csomó női dolog, amiben úgy mondja meg a véleményét, hogy az nem sértő, de határozott és teljesen elfogadható. Különösen jó rész az, amikor a mindenki belső utálatos, démoni hangjáról beszél, aki folyamatosan cseszegeti és mindig a legnehezebb periódusokban jön elő, hogy még tovább döngölje az embert a földbe. Gondolom, mint sokakat őt is többször megcsapta a depresszió szele.

Sorolhatnám még, hogy saját meglepetésemre is mennyi minden tetszett Amy Poheler könyvében: az időutazás, a híres szextanácsok, hogy csináljuk azt amit akarunk és csak magunkat adjuk, hogy a karrierünkkel bánjunk úgy, mint a rossz pasinkkal és hogy mennyire nehéz is könyvet írni.

Nem végig hangosan nevetős a könyv, de vannak benne újra hallgatós részek és elgondolkodtató meg vicces, megható és éles látó fejezetek. Amy Poehler okos és gyorsan kapcsol, tehetséges és egyáltalán hihetetlenül normális. Szóval nem gondoltam volna, de én is beleszerettem egy kicsit Leslie KnopeAmy Poehler-be.

Kiadó: Harper Audio
Megjelenés: 2014
ISBN: 9780062350879
Honnan: Saját példány