Annak idején, amikor kinőttem már a népmesékből, kedvenc könyveim lettek Trencsényi-Waldapfel Imre kötetei a Görög regék illetve a Mitológia. Rengetegszer olvastam el újra és újra a görög istenek és hősök történeteit, minden apróságra sokáig emlékeztem. Aztán most már évek óta nem vettem kezembe semmi hasonlót, úgy gondoltam, hogy az emlékek is megfakultak. Pár éve olvastam rajongó beszámolókat Madeline Miller regényéről, de tipikusan annak a könyvnek gondoltam, amit inkább majd magyarul fogok elolvasni. S végre megtehettem és milyen jó, hogy így tettem. Egyrészt nosztalgiáztam egy sort, másrészt pedig megállapíthattam, hogy azok a történetek, amiket annyira faltam még mindig itt vannak velem és bennem, mert nem egyszer egy-egy név kapcsán beugrott a hozzá tartozó teljes történet, még mielőtt Miller kifejtette volna.
Alapvetően a regény egyik legnagyszerűbb eleme, az írónő azon hihetetlen tehetsége, hogy egy jól ismert történetet képes úgy előadni, hogy bár az ember tudja a végkifejletet, ismeri az odavezető utat mégis lebilincselő végig az egész és majdnem olyan izgalmas, mintha először találkoznánk az Íliásszal. Mert igazából ezt a regény a híres eposz modernizált változatának is lehetne nevezni. Csak éppen kapott egy friss nézőpontot és csavart, hogy még érthetőbbé tegye Akhilleusz odaadását barátja Patroklosz iránt.
Elbeszélőnk ugyanis maga a fiatal Patroklosz, aki ugyan királyok sarja, de apja lenézi és rendszeresen megszégyeníti, aztán még ki is tagadja, így kerül a srác Péleusz király udvarába, ahol együtt nevelkedhet a nagy tettekre hivatott Akhilleusszal. S természetesen nem tudja kivonni magát a herceg varázsa alól, aki nagy meglepetésére kitüntetett figyelemmel fordul felé. Együtt nevelkednek, tanulnak és egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk, hogy aztán valami sokkal mélyebbé váljon. Bizony, itt az Íliászból a legnagyobb meleg szerelmi történet lett. S így mindjárt minden értelmet nyer, hogy miért is volt annyira kegyetlen Akhilleusz Hektorral, hogy Patroklosz hogy lehetett a legjobb a férfiak között.
Felvonulnak tehát az Íliász szereplői, s mindenkiről kiderül, hogy igazából ha régi nagy görög is volt, azért anno még ő se volt más, csak egy gyarló ember, akinek megvoltak a maga hibái az erényeivel együtt. Megismerhetjük a görögök hétköznapjait, hogy mennyire közel éltek a természethez, hogy folyt a tanítás, a csaták, milyen volt az élet egy évtizeden át egy ostromlott seregben, s hogyan fogadták el az előre elrendelt sorsokat ezek a halandók, s mennyire hagyták magukat kiszolgáltatni az istenek kényére-kedvére. A vallási fanatizmus néha ijesztő tudott lenni, ennek egyik megdöbbentő leírását olvashatjuk a regény auliszi jelenetében.
Miller kiválóan mutatja meg, hogy honnan ered az Akhilleusz kultusz, s ha valaki látta a Trója című filmet és emlékszik, hogy 3 emlékezetes dolog volt benne*, többek között a soha szebbnek nem kinéző Brad Pitt, mint Akhilleusz, annak a leírások, hogy milyen gyönyörű is volt a nagy görög harcos tuti eszébe juttatták az amerikai színész bronz barna tökéletesre dolgozott testét. Ugyanakkor az is érthetővé válik, hogy ezek a fiatalemberek miért is nem igyekeztek véget vetni hamar a csatának. Mert ismerték a végzetüket, tudták, hogy nekik ennyi adatott meg az életből és a dicsőségből, s azt ki akarták maxolni. Különösen Akhilleusz, s Patroklosz ugyan elvakult szemén keresztül nézve büszkesége és fafejűsége is teljesen logikusnak tűnik: elvégre csak ezt tudja: harcolni, azt mondjuk rohadt jól, senki se ér a nyomába, s csak így vívhatja ki magának a dicsőséget, mert más nem fog fennmaradni utána, csak a neve és a tettei.
Nagyon olvastatta magát a regény, s mint említettem a sok ismeret és ráeszmélés ellenére is a vége mégis szívszorító volt. Biztos vagyok benne, hogy aki nem kedveli az Íliászt vagy a görög mitológiát az is bele tud feledkezni a történetbe. Gyönyörűen megírt történelmi regény az Akhilleusz dala, s nemcsak hogy kedvenc lett, de ahhoz is kedvet adott, hogy megint kicsit foglalkozzam a klasszikus mitológiával, elővegyek régi történeteket.
* A másik kettő: Eric Bana, a perzselő tekintetű Hektor és Sean Bean, amint NEM HAL MEG!
Eredeti cím: The Song of Achilles
Fordította: Szigeti Judit
Kiadó: General Press
Megjelenés: 2014 (2012)
Terjedelem: 334 p.
ISBN: 9789636437183
Honnan: Könyvtárból
Én Hektórba voltam belebuzulva gimnáziumban, írtam hozzá dalt is 🙂 A könyvet meg följegyeztem. Igazából már akkor érdekelt, amikor elnyerte azt a díjat, de az amerikai kritikák annyira a melegszállal voltak elfoglalva, hogy a dolog nem tűnt többnek sima tabutörő irodalompolitikai szenzációnál.
*Arra se emlékszem, hogy Bean szerepelt a filmben. Szegény, most meg a feledéssel halasztottam meg.
A meleg vonal teljesen természetesen jön ki benne és totál érthetővé tesz egy csomó mindent. Szegény Sean Bean-nek élni se érdemes, arra nem emlékszik senki 🙂