Persze én is szeretem a Büszkeség és balítéletet, erről már többször is szó volt, amint arról is, hogy nem vagyok egy kemény Jane Austen rajongó, de mindig is érdeklődve figyelem, hogy mit tudnak kezdeni az örökségével. Vannak dolgok, amik szórakoztatnak, mint például a Zombik vagy Miss Austen, mint vámpír, a feldolgozások, de igazán nem rajongok a folytatásokért. Nem igazán érdekel, hogy mennyire sikerült Elizabeth és Mr. Darcy házassága, hány gyerekük lett és azok hogy mentek férjhez stb. Viszont mindig felkapom a fejem, ha valami különlegesség jelenik meg a témában. Márpedig Jo Baker regénye ilyennek ígérkezett: igen, a Büszkeség és balítélettel párhuzamosan játszódik, de a jól ismert szereplők itt csak kiegészítők, mert azt mutatja be, hogy milyen is volt az élet a kevésbé szerencsések számára.
A Longbourn árnyékának főszereplői ugyanis a Bennet háztartást régóta kiszolgáló személyzet tagjai. Mrs Hillnek, a házvezetőnek öreg, beteges férje mellett két segítsége van, az árvaházból hozott Sarah és a szintén apátlan-anyátlan Polly (akinek ugyan Molly az eredeti neve, de mivel az egyik Bennet kisasszonyt is így hívják, nem használhatja). Az ő életük aztán nem egy fáklyásmenet, rengeteget dolgoznak, hogy az aránylag szerény, de népes családot kiszolgálják: mosás, főzés, takarítás, állatok és az udvar rendben tartása stb. A munka kicsit könnyebbé válik, amikor megjelenik a semmiből James, akit Mr. Bennet inasnak alkalmaz. De Sarah úgy érzi, a fiú titkol valamit és bizalmatlan vele meg a segítségével szemben. Holott pont jókor jön a plusz egy kéz, mert Netherfield-be új lakók költöznek akik között talán talál valamelyik Bennet kisasszony férjet, úgyhogy a látszatot igencsak fent kell tartani. Új szomszédai lesznek a szolgáknak is ezzel, például egy sokat látott egykori rabszolga, akit gazdája után szintén Mr. Bingley-nek hívnak, s aki történeteivel eléri, hogy Sarah-ban fellángoljon a vágy, hogy valami többet is megtapasztaljon, mint ami Longbournban éri.
Nekem nagyon bejött ez a nézőpont váltás, hogy olyasmiket tudhatunk meg a 19. század eleji életről, amiről a korabeliek nem írtak. Mert Jane Austennek se jutott eszébe, hogy bemutassa a szolgák életét, mindenki csak a nemességről írt. De még a modern történelmi romantikusok se foglalkoznak a személyzettel, ott is mindenki legalább valami kis báró, esetleg gazdag kereskedő, mindenesetre társasági szereplő, nem a személyzet tagja. Márpedig ha belegondolunk, rohadt nehéz életük lehetett, elég csak azt végigvenni, mennyi ruhát kellett kimosniuk és mindezt kézzel, sima szappannal. Elizabeth Bennett rengeteg sétája a földeken a hosszú szoknyáiban biztos nem könnyítette meg a szolgák dolgát. Tehát igazából fel lehet fogni a Longbourn árnyékábant történelmi szociológiai regénynek is. Jo Baker tuti rengeteget kutatta, hogy is élhettek annak idején a szerencsétlenebb sorsú emberek. S nem csak a vidéki személyzet gondjairól, de a háborúról és a katonaságról is kapunk eléggé naturális ábrázolást. Mert a Merytonban állomásozó ezred tagjai csillogó kabátjukban valószínűleg sose tapasztalták még meg milyen is valójában harcra késznek lenni embertelen körülmények között idegen, ellenséges helyen, ahol a helyi lakosság szemében a franciák és az angolok egyáltalán nem különböznek egymástól.
A legfontosabb talán, hogy nem szabad elvárásokkal közeledni a könyvhöz. Aki arra számít, hogy régi kedves szereplőkkel találkozhat újra az lehet, kicsit csalódik, amikor kiderül, hogy milyen titka volt Mr. Bennetnek, hogy Jane és Elizabeth se viselkedtek mindig jól és mennyire készpénznek vették, hogy van valaki aki ugrik a szavukra és a piszkos munkát elvégzi helyettük, aki esetleg esőben, sárban, saját egészségét kockáztatva gyalogol csak azért, hogy legyen új cipőcsokruk a bálra. Viszont a szolgálók belelátnak kicsit mást is az ismert eseményekbe, például hogy nem biztos, nem talált volna-e magának párt a Bennet lányok között Mr. Collins, aki nem feltétlenül lett volna rosszabb gazdája a személyzetnek, mint Mr. Bennett. Mert Mrs. Hill és a lányok egészen mást várnak el egy úrtól, mint a kisasszonyok. S hogy Wickham-nek milyen fura, már-már felháborító ízlése volt.
Aki azt gondolja, hogy majd egy romantikus regényt olvas, az is csalódhat egy kicsit, mert ugyan van benne románc és szerelem, de az is csak olyan, mint ami egy szolgához illik. Lassan kibontakozó, csendesen lángoló, de kitartó és fájdalmasan szép, hisz alig van idejük egymásra a szerelmeseknek, mert állandóan dolgoznak, amennyit meg mégis együtt tölthetnek, azt meg inkább fordítják számukra fontos dolgokra, s persze épp ezért a finomkodásokat nélkülözik. Mennyire más már az ő életük, mint a rangban felettük állóké: nem érnek rá a körítésre, ugyanakkor legalább annyira mély és őszinte, amit éreznek egymás iránt, mint azoké, akik nyíltan és választékosan ezt meg is tudják fogalmazni. Na és még az is formabontóan egyszerű, természetes és őszinte volt, hogy egy potenciális udvarlónál a bőrszín és a származás nem számított, csak a jellem, hogy mennyire jó és megbízható az ember, mert erre lehet az ő helyzetükben alapozni a jövőt.
A Longbourn árnyékában nagyon összetett élményt adott, annyira sokrétű volt: történelmi regény, nem kevés naturalista résszel, ugyanakkor voltak benne lírai betétek és egy kis románc is, de egészében valami hihetetlenül izgalmas és új szempontból mutatott meg egy olyan világot, amit kedvenc klasszikusainkból már jól ismertnek hittünk. Egyrészt tehát kiegészíti a Büszkeség és balítéletet mert friss nézőponttal operál, ugyanakkor teljesen más is pont ezért, s azt hiszem azok is nagyon élvezhetik, akik nem ismerik vagy kedvelik az eredeti Austen művet. Én mindenesetre nagyon a hatása alá kerültem.
Eredeti cím: Longbourn
Fordította: Fügedi Tímea
Kiadó: I.P.C.
Megjelenés: 2013 (2013)
Terjedelem: 408
ISBN: 9789636354718
Honnan: Ajándék, saját példány
Pingback:Ez volt 2014