Neil Gaiman: Óceán az út végén

Egy új Gaiman regény megjelenése mindig esemény. Aztán az is, amikor magyarul is olvasható lesz. Na most ez a két esemény teljesen egy időben történt, ugyanis június 18. volt az író legújabb könyvének világpremierje, s ezzel egy időben itthon is megjelent az Agavé Kiadó gondozásában. S vagyok olyan rajongó, hogy amint megkaptam, s hozzám megérkezett a megjelenés napján, kb. mindent félretéve ezt a történetet olvassam. S szerencsém volt, mert akadt annyi szabad órám, hogy ezt a rövid kis csodát abszolváljam.

Mert nem egy hatalmas könyv ez, mint az utószóból kiderül, igazából novellának indult, aztán lett belőle regény. Egy középkorú férfi visszatér gyermekkora helyszínére, s eszébe jutnak dolgok, amelyek akkor történtek, amikor hét éves volt. Amikor a kis fekete cicáját elütötte az új albérlő, akit hamarosan holtan találnak, s ez az, ami elvezette őt a Hemsptock házhoz, ahol három generáció női éltek, s a legfiatalabb, Lettie azt mondta neki, hogy a birtokukon lévő kis halastó az óceán. A haláleset olyan események előszele, amelyek teljesen felforgatják a könyvbarát kisfiú életét és hihetetlen, mágikus dolgok történnek vele, körülötte, s ezek útvesztőjében egyedül a Hemsptock nőkben bízik meg és Lettie-ben, aki ígérte neki, hogy semmi baja nem fog történni, amíg fogja a kezét.

Az alaphelyzet igazán banális, de itt most Neil Gaimanről van szó, aki aztán fogja ezt a tucathelyzetet és olyan történetet kerekít belőle, amilyent még nem olvastunk. Mindenféle hajcihő nélkül mítoszt teremt, egy különleges világot mutat be az olvasónak, amelynek őrzői vigyáznak arra, hogy hétköznapjaink ne bomoljanak meg és az emberek ne kerüljenek olyan bűvölet alá, hogy kivetkőzzenek magukból. Nem kicsit nosztalgikus a regény, benne van az elveszett gyerekkor az elvesztett ártatlanság utáni vágy, s a tudat, hogy felnőttként mennyi mindenre kell másképp gondolnunk. Bravúros a narráció is, mert névtelen kisfiúnk emlékeit felnőtt szavakkal olvashatjuk, ugyanakkor a reakciók és a magyarázatok rá a gyermeki látásmódot képviselik. Ettől is lesz izgalmas, amikor egy hétéves olyasmit lát, amit anno nem tudott értelmezni, de ahogy felnőtt szavakkal leírja azt, az olvasó teljesen tisztában van az árulás mértékével, amit a gyermeki agy nem tudott feldolgozni, csak érezte, hogy valami kegyetlennek lesz a tanúja. S ettől is olyan fájdalmasan szép és zseniális ez a könyv. S mindezt erőlködés nélkül éri el, mert irigylésréméltó, ahogy Gaiman a súlyos mondandókat is biztos kézzel írja meg, az olvasó meg belélegzi ezt az élményt és a végén kérdőjelekkel a szívében teszi le a könyvet.

A magányos kisfiú szereplő, akinek senki se megy el a születésnapjára, s aki a könyveket szereti a világon a legjobban, meg a fekete kiscicáját, kicsit úgy éreztem, abba enged bepillantást, amilyen Gaiman lehetett ennyi idősen. Meg talán egy kicsit minden visszahúzódó könyvmoly úgy érzi, ő is ilyen volt annak idején. Történetekbe, más korokba menekült, barátok helyett a regényhősöket választva társnak, s olvasottsága ellenére néha teljesen hétköznapi dolgok váltottak ki belőle rettegést. Aztán a regény kiteljesedett és kiderült, hogy már nem csak a könyvmolyoknak ad viszonyítási alapot, mert a nagy kérdések, amikkel a főszereplő az élete során szemben találta magát, azok meg mindenkire érvényesek. Hiszen az ember állandóan megkérdőjelezi, hogy amit tett, amit elért, az vajon elég-e? Mennyire jók voltak a választásai? Ha azok, akik fiatalként ismerték, segítették és annyi mindent adtak neki és tettek érte számon kérik tőle, hogy mire vitte akkor nem okoz-e nekik csalódást? Mikor okoz az ember csalódást és hagyja cserben azokat, akiknek köszönheti az életét? Lehet-e ezt mérni? Mivel, hogyan lehet meghálálni, megköszönni?

Az Óceán az út végén egyrészt nagyon Gaiman-es, másrészt meg sokkal komolyabb és szebb, mint bármi, amit eddig olvastam tőle. Csupa szívvel és lélekkel írt történet ez, amiben van szépség, gonoszság, szeretet, erő, gyengeség és esendőség, gyermeki szemléletmód és felnőtt tanulságok. Mint minden olyan könyvvel, amit nagy csinnadratta előz meg, az ember óvatos, tényleg olyan klassz-e, mint mondják, vagy az egész csak egy nagy lufi? Most ki merem jelenteni, hogy aki eddig nem kedvelte Gaimant, talán annak is ezzel a regénnyel kéne próbálkoznia, hogy megismerhesse a stílusát, a világteremtő és történetmesélő géniuszát.

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Megjelenés: 2013 június 18
Terjedelem: 179 p.
ISBN: 9786155272431
Honnan: Kiadói, recenziós példány