Mai vendégblogger Nima, aki nem szokott romantikus regényeket olvasni, viszont ha már megtette, akkor pont jó helyen is fog megjelenni az írása, mert ugye a téma nem áll tőlem különösebben távol. Amúgy meg mindig öröm, ha valakinek, aki nem éppen a műfaj kedvelője lehet meglepetést okozni.
Agatha Londonba költözik a vidéki Applebyből, két dolog miatt: egyrészt a férjhezmenetel elől menekül, másrészt eltűnt a bátyja, James, akit meg kell, hogy találjon. De mivel úrinő nem mozoghat az 1800-as évek elején szabadon, ki kellett magának találnia egy férjet. De szorul a hurok, kellene egy férjet villantania az érdeklődő látogatók előtt, ezzel viszont nem rendelkezik. Mígnem az egyik pillanatban a saját házában egy kéményseprőbe botlik, aki pont megfelelő fizimiskával rendelkezik, hogy eljátszhassa Mortimer szerepét. A kéményseprő belemegy a játékba, ami annyira jól sikerül, hogy Agatha megkéri maradjon még vele néhány bál erejéig, ahová el kell kísérnie, hiszen ezekben a körökben sokkal többet megtudhat majd arról, ki és hol láthatta utoljára bátyját. Közben kiműveli a fickót, aki Simon Rain-ként mutatkozott be, megtanítja enni, inni ülni és minimális szinten társalogni.
El is érkezik az első bál ideje, és Simon egészen jól teljesít. Agatha táncol a tisztekkel és nemesekkel, közben mindent megtud, amit a körülmények engednek, azonban elég nagy meglepetés éri: Simon, a kéményseprő profi tolvajnak tűnik, aki hatalmas lélekjelenléttel itatja le a ház úrnőjét, és kotorászik az úr széfjében valami után kutatva.
Merthogy Simon is James után kutat, csak egészen más okból. A beosztottja, aki szintén kém, árulás gyanújába került, ráadásul el is tűnt, ami csak még gyanúsabbá teszi. Agatharól viszont azt hiszi, hogy James titkos szeretője, és a hirtelen támadt mély vonzalma iránta eléggé megbonyolítja a dolgokat, főleg, hogy először Agathat is ellenségnek gondolja. A két hét alatt ugyanis, míg Agatha igyekezett úriembert faragni Simonból, a kémfőnök teljesen belehabarodott a nőbe, de igyekszik is távol tartani magát tőle, hiszen neki a hazája az első, és a munkája nem engedi, hogy másokat is veszélybe sodorjon.
Azt kell mondjam, hogy ez egy igencsak remek romantikus regény, ami mindenképpen megérdemli, hogy odafigyeljek a folytatásokra. Minden együtt van benne, ami a könyvhöz szegez.
Először is, remek története van. Nem mondom, hogy hatalmas meglepetésekkel szolgált, mert azért nagy vonalakban tudtam, mi következik, de ettől függetlenül nagyon feszes a történetvezetés, nem unatkoztam egy percet sem. Az írónő nagyon jól megtalálta az egyensúlyt a mozgalmasság, az erotika, és a szereplők karaktereinek kibontakoztatása között. Merthogy a szereplők is teljesen a szívemhez nőttek, főleg Agatha a talpraesettségével és eszességével. Nem utolsó sorban pedig roppant szimpatikus volt, hogy a hölgy végre telt volt és nőies, ki tudok szaladni a világból már a botsáska női szereplőktől, akik nem mernek egy egészségeset enni, nehogy kipárnázzák a csípőjüket. Egyébként Agatha az a szereplő, aki szemrebbenés nélkül képes hazudni, ezzel együtt mágis annyira őszinte jellem, hogy az már üdítő. Ami a szívén, az a száján, bár nem tudom elképzelni, hogy akkoriban lett volna magas rangú nő, aki ilyeneket mert volna mondani. Mellesleg simán elment volna Simon mellett kémnek, szerintem sose bukott volna le.
Simon is hasonlóképpen férfias jelenségre sikeredett, aki tudja, mit kell tennie, még ha ez azt is jelenti, hogy nemet kell mondania, és az éjszaka közepén egy szál semmiben kell kitennie az ajtaja elé a betolakodó Agathát. Agathát sem kell félteni, másnap az első dolga volt, hogy a szobájába vezető útvonalon eldugjon egy pongyolát, ha netán újból kitennék a szűrét, egyébként meg megfogadja, hogy legközelebb nem áll meg olyan közel az ajtóhoz.
Szóval látható, hogy a humor is teljesen rendben van, bár nem vicces könyvnek íródott, viszont remekül tudja érzékeltetni az egyes helyzetekből adódó poénokat.
Volt persze olyan is, ami nem tetszett. A Simon mondja játékot biztosan ismeritek, na egy párszor poénkodnak ezzel, ha már a szereplőt Simonnak hívják, de teljesen felesleges volt. Szerencsére nem túl sokszor hangzik el a mondat, de még egy is sok volt.
A másik, amin kiakadtam, hogy Simon erősen próbál Agathanak valami becenevet találni, és végül kiköt a dámácskánál. Nem tudom, eredetiben hogyan hangzik, de nekem ez így elég erőltetettnek tűnt. Lavinia dámácska, Agatha nagyon nem az. Sehogyan sem illik hozzá.
A mellékszereplőkre viszont nem lehet panaszom, kidolgozott és egyedi volt a legtöbbje, a komornyik és a lakáj külön kedvencemmé vált, már csak pozíciójuknál fogva is. És örömmel látom, hogy az egyik legérdekesebb mellékszereplő, Dalton lesz a következő kötet főszereplője. Bradley nagyon jól tud karaktereket megrajzolni, Dalton meg már főszerep nélkül is eléggé felkelti az ember figyelmét, hát még ha egy egész kötetet kap.
És persze a szex elmaradhatatlan. Agatha nem egy szívbajos hölgyemény, elég nehéz letörni a lelkesedését, és folyamatosan arcpirító helyzetekbe hozza magát, aminek a következményeit hidegvérrel tűri. Ilyen szenvedélyes nővel csakis szenvedélyes jelenteket lehet eljátszatni, de mégis megmaradt a jóizlés határain belül, nem volt olyan érzésem, hogy átment volna pornóba.
Egyszóval ez egy olyan regény, ami biztos szórakozást fog nyújtani annak is, aki egyébként nem nagy barátja a romantikus irodalomnak, de tudja értékelni a karakteres szereplőket és az izgalmas történetet, ami nem kevés erotikával van tálalva.
Az utóbbi évek legjobb romantikus regénye véleményem szerint. Humoros, izgalmas, a karaktrek lebilincselőek és élethűek.