Mai vendégem Gigi, aki bár nagyon sokszor naprakész a legfrissebb trendi olvasmányokkal (főleg mert sokat olvas angolul), gyakran homlokegyenest ellentétes véleménnyel van a szövegekről, mint a tömegek. Mint például most is, amikor arról vall, hogy miért jók a gonoszok?
Amikor Lobo felkért, hogy írjak bármiről vendégposztot, elkapott a pánik, hogy ugyan, miről tudnék én írni, hiszen a kedvenc témáimról – és a listáimról – már annyit fecsegtem a saját blogomon. Aztán bevillant, hogy mégsem, egy témát még nem érintettem, pedig annyira jellemző rám: Én vagyok az az olvasó, aki többször szurkol a gonoszoknak, mint a hősöknek. Sokan ezért megkérdőjelezik a mentális épségemet, pedig ez nálam nem rosszindulatból származik, hanem egyszerűen mert gyakran a gonoszoknak sokkal érdekesebb a karakterük, mint a hősöknek.
De amúgy is, ami nem realisztikus vagy romantikus/limonádé regény és nagy csatákat, kalandokat ígér, oda el kell egy-egy jól megformált gonosz karakter, hiszen ők hajtják a cselekményt. Noha a hősökkel kell általában szimpatizálnunk, attól még a gonoszok is lenyűgözhetik az olvasót, még akkor is, ha nem akarjuk, hogy ők nyerjenek. Néha elbűvöl minket, hogy milyen ravasz tervekkel állnak elő, vagy mennyire kitartóak, vagy szimplán, hogy mennyire elvetemültek és milyen rettenetes dolgokra képesek.
Miért vonzódunk a gonoszokhoz?
Míg a realista történetekben is érdekesek lehetnek a főhősök ellenségei – például egy sorozatgyilkos vagy egy szociopata elméje –, ezt keresztezve a fantasztikussal egy még izgalmasabb dolgot kapunk. Az emberi gonoszságot, a lélek sötét bugyrait, ami talán mindenkiben ott rejtőzik, amitől amúgy is kiráz minket a hideg, az író teljesen kitolhatja a végletekig. Így az olvasó elé tárhatja, milyen is lenne, ha egy-egy embertelen tettetekre képes személy meddig mehetne el, ha nem lennének olyan határok, mint a mostani világban. Mennyivel lenne brutálisabb minden, ha például egy sorozatgyilkos démonok segítségét is kérhetné, illetve milyen lenne egy világháború még nagyobb és pusztítóbb fegyverekkel.
Persze a gonoszok néha tükörként szolgálnak nekünk és a főhősnek, hogy mi történik azzal, aki nem próbál meg erkölcsösen állni a dolgokhoz, de mégis akár ilyenkor is kedvünket lelhetjük a gonosztetteinkben, szimplán azért, mert ők megtehetik azt, amit mi nem, és azért valljuk be, érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha olykor kirúghatnánk a hámból.
Bár ritka, hogy az író azt akarja, hogy szimpatizáljunk a hősök ellenségeivel – gyakran, még ha szerethető karaktert is írnak, meglepődnek, hogy a rajongók odavannak értük, és váltig állítják, hogy ők rossz példák –, mégis néha sikerül elérniük, főleg azzal, ha bemutatják, miért is választották a sötét oldalt. Ha a gonosz motivációja nem a szokásos pénz/hatalom/csak-azért-csinálom,-hogy-embereket-darabolhassak, akkor sokkal emberibbnek tűnnek, hiszen a legtöbb olvasó jobban el tud fogadni egy személyes, érzelmen alapuló indokot, mert sokan már rendelkezünk ilyen tapasztalattal, és amúgy is egyszerűbb megérteni, hogy bosszút esküdött valaki, mert a szeme láttára megölték a családját/szerelmét/póniját.
Ezzel bár az írók azt akarják bemutatni, hogy mindenki hozhat rossz döntést, hogy akár a legártatlanabb embert is meg lehet rontani, néha nem ezt érik el, hanem az olvasó tényleg szurkol a gonosznak, hogy vagy legyen jobb neki, vagy sikerüljön megváltania magát, vagy jöjjön össze már neki valami, mert annyira rossz amúgy az élete. Általában a hőst és a gonoszt párhuzamba állítják, mindkettővel hasonló dolog történt, és az író ezzel akarja belénk és a főhősbe is sulykolni, hogy rosszul járunk, ha engedünk a sötét érzelmeknek és azok hatására döntünk. Noha intő példának helyezik elénk ezeket a gonoszokat, mégis a tragikus sorsuk érdekes és sok esetben jobban leköti az olvasót, főleg, ha a hősök hozzájuk képest alig vannak kidolgozva.
Kedves Gonosz vs. Tettetett Kedves Gonosz
De nem feltétlen kell sírós háttértörténetnek lenni ahhoz, hogy nagy rajongó tábort nyerjen a gonosz, elég például szórakoztatónak és udvariasnak lennie. A Kedves Gonosz karakterek, akiket nehéz megírni, hogy ne essen át az író a ló túloldalára, olyan gonoszok, akik semmiben nem különböznek az átlagos emberektől, udvariasak, normálisan viselkednek, csak éppen át akarják venni a világ felett az uralmat. Nem tettetik a kedvességüket, ténylegesen a személyiségük része, és a megkülönböztető jellegzetességük, hogy bár morálisan nincs semmi gondjuk semmi gonosz tett elkövetésével, nem teszik csak úgy, viccből és kegyetlenkedésből, minden a tervük részét szolgálja.
Ezzel szemben a Tettetett Kedves Gonosz karakter bár udvarias ez a gonoszságát hangsúlyozza, vagyis miközben borzalmas dolgokat művelnek képesek kellemes, barátságos monológokat tartani. Tipikusan azok a karakterek, akik vidáman mosolyognak és triviális dolgokról fecsegnek, miközben épp kínoznak valakit.
Természetesen ennél jóval több gonosz fajta van, akárcsak a hősöknek, ők is változatosak, viszont ezt a két fajtát – szerintem – a legszórakoztatóbb nézni, még ha nem is nőnek a szívünkhöz úgy, mint a tragikus gonoszok.
Anti-Hős vs. Anti-Gonosz és a szürke moralitás
Személy szerint a kedvenc témám a szürke moralitás, azaz amikor semmi nem fekete és fehér, nem kimondottan jó és rossz, hanem mindkét félnek remek és érthető indokai vannak, az olvasó pedig csak nehezen vagy sehogy sem tudja eldönteni, kinek van igaza. Az író általában ilyenkor nem is foglal állást, el akarja gondolkoztatni az olvasót.
Hogy ennek mi köze a gonoszokhoz? Nem feltétlen a szürke moralitáshoz tartozik, de hozzá kapcsolódik, hogy nem minden jó karakter tökéletes, fehér lovon vágtató lovag és a gonosz nem mindig feketébe öltözött lelketlen lény. Míg persze teljesen érthető, hogy átlagosan miért festik fel a hősöket teljesen tökéletesnek, még ha rendelkeznek egy-két karakter hibával is, azok is alig számottevőek, egy idő után unalmassá válik, hogy mindig igazuk van, mindenkivel kedvesek, és ők a megtestesült jóság. Valljuk be, elég nehéz velük teljesen azonosulni, inkább csak megtűrjük őket, hogy elmerülhessünk a világban, a kalandokban és megismerjük a sokkal érdekesebb mellékszereplőket.
És itt jönnek be az anti-hősök és az anti-gonoszok, ők azok, akik az átlagos jellem meghatározást felborítják, és ettől lesznek hozzánk közelebb állók és szerethetőbb karakterek. Az anti-hősök az ideális hősök ellentétei, sokszor közömbösek, magányos farkasok, szarkasztikusak, és nem hezitálnak akár ölni sem. Röviden: morálisan megkérdőjelezhető dolgokat is tesznek és sokszor már belefáradtak a hősködésbe, ezért olyanok amilyenek.
Az anti-gonoszok, akiknek vannak erkölcseik és jó személyiség jegyük, és a céljuk is általában a jó kategóriába esik, viszont oda gonosz eszközökkel akarnak eljutni. Esetleg gonosz a céljuk, de morálisan próbálják elérni. A lényeg az, hogy a gonosz karaktert megpróbálják világosabbra festeni, és ha az anti-hős és az anti-gonosz egymás mellé kerül, nehéz őket megkülönböztetni, csak az író által kijelölt szerepkörből tudjuk eldönteni.
Szóval ez a két karakterfajta az, ami elmossa a vonalat a jó és a rossz között, és mivel összetettek, bonyolultak, csak úgy, mint a való világban minden, nagyobb eséllyel fog az olvasó velük együtt érezni, és velük azonosulni, mivel emberibbek és megfoghatóbbak.
Mi van akkor, ha az író elrontja a gonosz karaktert?
Azt vallom, bármilyen témáról kérdeznek, hogy mindent meg lehet írni jól és rosszul is, ez alól nincs kivétel. A gonoszok is ilyenek, mert a karakterizálás nehéz dió, és sokszor – főleg a kezdő írók – arra összpontosítanak, hogy az ő kis kedvencük, a főhős legyen az olvasó szíve választottja, de próbálja a sémákat követni, mert gonosz karakter az kell.
Ilyenkor fordul elő az, hogy valami iszonyatosan nevetséges karakter áll elénk, és mivel sok ilyen könyv van, ez a fajta ábrázolás ráragadt a gonoszokra, és sokan ezért nem szeretik őket, mondván, nincs bennük mélység, nem csinálnak semmi érdekeset, csak a nem létező cselekményt próbálja hajtani az írónő velük. És ez igaz, de csak a rosszul megírt könyvekre, ahol a jellemző, hogy bedobnak egy-két Gonosz Karakter vagy Tettetett Gonosz Karakter tulajdonságot, és gyönyörködnek benne, hogy mennyire vérmes az ő gonosz uralkodójuk, aki mindig gyönyörű, mindig öltönyben van, és mindig gyöngyöző, mély kacaja van, és szeret fennkölten beszélni, miközben késsel hadonászik.
Ezt még néha megtoldják azzal, hogy legyenek őrültek, csak így szimplán, vagy ha bele is mélyednek a mentális betegségükbe, teljesen mellélőnek. Sértőnek is találom az ilyen ábrázolást, és ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nem akar a gonosszal, mint karakterrel foglalkozni az író, hanem csak, mint cselekményt előrevivő eszközzel. (Arról ne is beszéljünk, hogy milyen tévhiteket terjesztenek így.) Ez ugyanolyan idegesítő tud lenni, mint amikor a főhősünk mindig ugyanaz a szép, ártatlan, tökéletes, de átlagos lány, és nem az ilyen karakter sablonok alapján kell megítélni az összes gonoszt.
És végül is, ha utáljuk őket, ha szeretjük őket, szükségük van rájuk a történet teljességéhez, mert a hősök nem lennének fele olyan karakterek nélkülük.
