Christopher Moore: Prérifarkas Blues

Kicsit olvasási válságban voltam, bármibe kezdtem bele azzal nagyon lassan haladtam, még az amúgy nekem rendelt könyvekkel is hadilábon álltam. Ezért aztán úgy döntöttem, jöjjön valami egészen más és kinyitottam a Prérifarkas Blues-t. Mert Christopher Moore ha nem is mindig ugyanazon a színvonalon, de azért megbízhatóan jópofákat ír és feledtetni tudja a gondokat.

Sam Hunter varjú indiánként látta meg a napvilágot, s egészen addig a rezervátumban nevelkedett, amíg tiniként el nem követett egy bűnt, s jobbnak tűnt lelépni és teljesen új életet létrehozni magának. Ami annyira jól sikerült, hogy két évtizeden keresztül szinte el is felejtette, ki ő és honnan jön. Csakhogy nemzetségének egyik pajkos istene, a Prérifarkas nem éppen arról híres, hogy hagyja elkóborolni fekete bárányait, pláne ha azokban van valami különleges, úgyhogy megjelenik Sam életében, ami onnantól kezdve kész ámokfutás lesz. Mert Prérifarkas arról híres, hogy bár nem túl okos, de kavarni azt nagyon tud. Úgy tűnik, a férfi sikeres biztosítási ügynök karrierjének befellegzik, drága lakásából ki akarják tenni és egyik napról (sőt óráról) a másikra kicsúszik lába alól a talaj. Az egyetlen amibe talán kapaszkodhat, az a hirtelen rátalált szerelem. De még ez se megy zökkenőmentesen. Samnek tehát össze kell szednie és megtalálnia magát, felvállalnia, hogy ki ő és rendet kell teremtenie az életében, ami nem biztos, hogy könnyű, ha egy isten ott lohol mellette és mindenáron segíteni akar.  A néhány szereplővel induló történet aztán szokás szerint átcsap lavina módba és egyre többen lesznek, akiknek valami közük van Samhez és Prérifarkashoz (motoros banda, japán turisták, fél Las Vegas stb.), s megkezdődhet az őrült kergetőzés, ahol azonban a burleszk meglepően komollyá is válik a végére.

A Prérifarkas Blues korai Moore regény, az Ördögöd van! (remélem egyszer azt is gatyába rázza az Agave) után keletkezett, s bár nincs még meg benne a Biff kifinomultsága, kevés benne a hangos kacagásra késztetés, azért nem is olyan őrült és halmozottan erőltetett, mint a Vámpír trilógia néhány epizódja. Moore itt az indiánokkal, az amerikai őslakosokkal packázik, de sikerül elkerülnie a tiszteletlenséget, sőt nagyon is pozitív kicsengést visz az egész kultúrába, hitükbe és modern életükbe. Bár mindenképp rámutat arra, hogy mi a hátulütője és hogy is vannak elnyomva, s miért annyira pocsék az életük, amiért egyedül persze a fehérek a felelősek. Mint annyi más bevándorló helyzetéért (s ja ezekbe is bele lehet pillantani Moore görbe tükrén keresztül).  Prérifarkas pedig egy kicsit Neil Gaiman Anansijára emlékeztetett, olyasmi isten ő, aki elég önző és főleg magával foglalkozik, de azért ha úgy van, meghallja a saját szívét is.

Azt gondoltam, hogy ez majd olyan regénye lesz Moore-nak, ami semmihez se köthető, nincsenek benne ismerős karakterek, de aztán egyszer csak ott volt Rivera nyomozó. Persze annyira apró szerepben, hogy komolyan, az ember pislog és észre se veszi. Mondhatom azt kaptam amit vártam, nem csalódtam az íróban és engem átlendített az olvasási válságon.

Szóval ez egy egész komoly hangvételű Moore könyv, de persze ugyanúgy olvasmányos és itt-ott bizarr, meg mindenképpen humoros, mint ahogy megszoktuk tőle. Jó volt az amerikai őslakosokról és hitükről olvasni, látszik hogy a témába beleásta magát, hogy aztán a saját szakállára kicsit átformálja az ismereteit és szórakoztasson egyet, de azért ne csak felszínesen.

Eredeti cím: Coyote Blue
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Megjelenés: 2011 (1993)
Terjedelem: 288 p.
ISBN: 9786155049453
Honnan: Kiadói, recenziós példány

Save