Orczy Emma bárónő: A Vörös Pimpernel

Vannak olyan könyvek, amikről sokáig azt hiszem, hogy már olvastam őket aztán kiderül, hogy mégsem. Pedig láttam különböző feldolgozásait, kettő maradt meg igazán bennem, az egyik Leslie Howard-os, ami igazából Modern Pimpernel címen futott és a második világháború alatt játszódik és náciktól üldözötteket menekítenek Angliába, aztán meg a legutóbbi, 1999-es tévésorozat, mert abban meg Richard E. Grant volt a főszereplő és pont az USA-ban voltam, s néztem az ottani premierrel egy időben.

A Francia forradalom legvéresebb éveiben járunk, amikor is a polgártársak halomszám küldik guillotine alá az arisztokratákat, s ezzel jól elszórakoztatják a népet, meg ritkítják az előkelőket. Csakhogy van egy titokzatos alak, a Vörös Pimpernel, aki mindenféle trükkös módokon segít francia főnemeseknek megszökni a halál árnyékából és átjutni a csatornán Angliába, ahol tárt karokkal várják őket. Ez a Vörös Pimpernel külön kis csapatot hozott létre, akik segítik őt, s akik titokban tartják hős, leleményes vezérük kilétét. Csakhogy a franciák már igencsak szeretnék kézre keríteni őt, s ezért egy különösen fifikás és alattomos embert, Chauvelint bízzák meg a feladattal, hogy keresse meg, leplezze le és fogja el a Vörös Pimpernelt. A férfi megkörnyékezi Anglia ünnepelt szépségét, Lady Blakeneyt, hogy segítsen neki, a hölgy ugyanis alig egy éve arisztokrata a csatornán innen, korábban Marguerite St.-Just néven ünnepelt francia színésznő volt, akit az eszéért is becsültek. De férjhez ment Anglia egyik leggazdagabb, ugyanakkor legunalmasabbnak és legbutábbnak tartott ficsúrjához, Sir Percy Blakeney-hez. Chauvelin meg tudja zsarolni a nőt, aki kémkedni kezd annak érdekében, hogy kikerüljön az alattomos diplomata markából, s ezzel elindít egy olyan eseménysort, amelyben bizony tényleg veszélybe kerül a földalatti mozgalom és a Vörös Pimpernel sorsa.

Mivel már az elején valahol tudtam a poént az is világos volt előttem, hogy a történet erőst hasonlítani fog Rebeka leányaira, úgyhogy sok meglepetés nem ért. Viszont Dylan Thomas regényéhez képest ez a könyv azért eléggé idejét múlt stílusban íródott. Orczy Emma bárónő – aki igen, magyar származású volt, de gyerekkorában már Angliába került, ott nőtt fel és angolul is írt – a XX. század elején élt és az első sikeres színdarab majd regény után egy tucatnyi történetet vetett papírra a hősies Vörös Pimpernelről, s azért meglátszik mennyire a melodrámára helyezte a hangsúlyt.

Azt hiszem, rosszkor olvastam én ezt a regényt, mert nagyon nem tetszett. Elszoktam én már attól, hogy egy romantikus kalandregényben kevés legyen az igazi kaland és sokat foglalkozzanak azzal, hogy a főszereplőnő mennyire izgult és milyen gondolatok jártak a fejében, miközben megpróbálja megmenteni a szerelmét. Márpedig itt erősen melodrámára van véve a történet és főleg Marguerite szemszögéből látjuk az eseményeket, márpedig ő annyira nincs benne az igazi akciókban mindig csak siet az események után és közben kombinál és izgul és piheg a keble. Ha ugyanakkor olvasom, mint anno Rebekát, talán megértőbb vagyok a hősnő iránt és talán nosztalgikusabban is fogom fel a dolgot, s elnézőbbé válok. Ráadásul hiába tudjuk meg az elején Marguerite-ről, hogy Európa legfürgébb elméjének tartották, mikor végig úgy viselkedik, mint valami buta liba (ő kapja a Túl Hülye, Hogy Éljen díjat a regényben).

Szóval nem kicsit babrált ki velem a bárónő, megfosztott az igazi kalandregény élménytől. Ha kicsit több Pimpernelt és több mentési akciót kaptam volna, elégedettebb lennék a regénnyel.

Eredeti cím: The Scarlet Pimpernel
Fordító: Borbás Mária
Kiadó:  Rakéta
Megjelenés: 1990 (1905)
Terjedelem: 274 p.
ISBN:  9630282089
Honnan: Saját, e-book