A könyvek mellett nekem a filmek a másik gyengéim, bár manapság sajnos a kelleténél kevesebb érdemi időt tudok rá fordítani. Ezért aztán majdnem természetes volt, hogy felkeltette érdeklődésemet a könyv, amikor először olvastam róla: gyereknevelés filmek segítségével. Ide nekem!
David Gilmour kanadai filmes szakember, kritikus, tévés személyiség és ebben a könyvben arról mesél, hogy alakult a kapcsolata a fiával, annak kamaszkora idején. Jesse Gilmour-nak nagyon nem ment az iskola és az apja gondolt egy merészet, felajánlotta a 16 éves srácnak, hogy nem kell suliba járnia feltéve, ha hetente megnéz vele 3 filmet. Természetesen a fiú belemegy és az apa elkezdi a filmes oktatást. David Gilmour úgy képzeli, hogy majd a filmek segítségével tanítja fiát az életre. De közben ő is sokat tanul. A filmek és a filmklub igazából csak keret, egy idő után már nem is ez a lényeg, hanem hogy mennyire nehéz kamaszt nevelni. Ráadásul az együtt töltött idő mindkét Gilmour életében pont nehéz szakaszra esik. Jesse ugye kamasz és hát ez épp elég teher számára: keresi a helyét a világban, nem tudja mit akar, miben tehetséges és akkor a lányokról még nem is beszéltünk. Davidnek meg kamaszodik a fia, problémákkal küzd, meg kell óvnia, hogy ne zülljön el, folyamatosan kétségek gyötrik, vajon jól tette-e, hogy kivette az iskolából, ráadásul még munkája sincs és a tartalékait éli fel.
De azért a filmek is fontos szerepet kapnak, mert eleinte az apa megpróbálja a filmes tudását elmélyíteni a fiúnak, gyengéden bevezeti a filmtörténetbe, a francia meg a német új hullámba, de természetesen az amerikai klasszikusok se maradnak ki. A könnyebb műfaj pedig éppúgy képviseli magát, mint a nehezebb. A válogatás határozottan tetszett, még ha nagyon is férfias volt, s örültem, hogy a filmek nagy részét ismertem. Nem is értettem, azokat, akik fanyalogtak, hogy túlságosan művészies Gilmour válogatása. Holott nem volt az. Elég csak megnézni, hogy a címlapon Dirty Harry szerepel, s már sejteni lehet, itt azért nem elsősorban a művészfilmek lesznek túlsúlyban. Eastwoddal kapcsolatban ráadásul Gilmour is idézi William Goldman véleményét, amit a Mit is hazudtam? óta én is emlegetni szoktam arról, hogy képes arra, hogy jól dolgozzon és évente kiváló filmekkel álljon elő.
A könyv végülis 3 évet ölel fel egy apa-fiú kapcsolatból, őszintén és filmekkel körítve. Szerettem Gilmour stílusát, a véleményét a filmekről és az életről érdekesnek találtam. Igaz, Jesse idővel csak egy elmosódott kép lett, akinek a jellemfejlődése valahol eltűnt a homályban, ráadásul ritkán volt szó arról, neki mégis mi a véleménye a filmekről. Szóval ez a kötet igazából egy apakönyv: arról szól, hogy mennyire szereti David Gilmour a fiát, hogyan igyekszik megbirkózni a nehéz időszakkal egy kamasz életében úgy, hogy ne vadítsa el magától, megmaradjon a kapcsolatuk és Jesse ne tegye tönkre magát, kilábaljon a bizonytalanságból és megtalálja célját az életben és kiaknázza tehetségét, ha van.
Számomra duplán szórakoztató volt a könyv: egyrészt a filmek miatt, másrészt a mit kezdjünk a kamasz fiunkkal probléma miatt.
Eredeti cím: The Film Club
Fordító: Gellért Marcell
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Megjelenés: 2010 (2008)
Terjedelem: 238 p.
ISBN: 9789632930381
