Az ember lánya úgy kapja kézbe ezt a könyvet, hogy a Jane Eyre-hez kapcsolódik, mert Rocherster őrült feleségének előtörténete. Sajnos ilyen bevezetők után (s ezt mindenhol lelövik) kicsit nehéz azon elmélkedni, hogy akkor én most amúgy rájöttem-e volna hogy kikről is van szó? Hogy a két elbeszélő közül az egyik az a bizonyos őrült nő a padláson, a másik meg az enigmatikus Rochester, akibe kicsit bele voltam jómagam is habarodva.
Jean Rhys története a Nyugat Indiákon játszódik, nem sokkal a rabszolgák felszabadítása után. Itt nő fel Antoinette, aki aztán férjhez megy egy Angliából érkezett fiatalemberhez. A házasság megrendezett, s nem működik, ez hamar kiderül. Hogy kinek a hibájából, ez kérdéses. Ott van a lány, akinek múltja, családi öröksége terhelt: eleve kreol származású, fehér néger, aki shova se illi be, aztán ott az iszákos apa, fogyatékost testvér, elszegényedés, mostohaapa, megőrülő anya, rabszolgalázadás és a karibi szigetvilágot átszövő misztikum, babona, vudu (lehet sokféleképpen nevezni). A férfinek pedig ez egy idegen világ, nem ért belőle semmit, nem tud kapcsolatot teremteni senkivel és visszavágyik Angliába, ahonnan valami titokzatos dolog miatt kellett eljönnie, de nem tud felengedni a misztikumnak nem hódol be, azonban a pletykák hatnak rá. Mindketten mást akarnak, s bár próbálkoznak egymással is, sajnos nem találják meg a hangot, nem tudnak kapcsolatot létesíteni, eltávoldonak és magukba zárkóznak. Ez egyiküknél az őrületbe vezet, a másikukak pedig a hideg magány jut.
Ami azonban még Rhysnál megfogott az a csoda, hogy milyen erotikusan ír anélkül, hogy bármiről is konkrétan szó lenne. A regényt belengi az a bizonyos szexualitástól fűtött levegő, ami úgy képzelem a szigetvilág sajátja lehet és amelynek a főhősök is áldozatul esnek, de beszippantja rendesen az olvasót is és tök egyszerű mondatoktól történetvezetéstől lesz hirtelen melege az ember lányának lapozás közben. Itt pedig megkövetem Tandori Dezsőt is, mert mesterien adta át ezt az egész hangulatot.
Felemás élmény hát a könyv: nem tetszett, mert igazából a Rochester mítoszt rombolta le, ugyanakkor mint történet, egy eleve tragédiával fenyegető kapcsolat története és a stílusa eléggé a hatása alá tudott vonni.
Kedves Olvasótársam,
nem szabad elfelejteni, hogy mindkét könyv fikció. És hogy a nyavalyás írók csak azzal törődnek, hogy a fikcióik elég erősek legyenek. Az egyiket a tizenkilencedik század közepén írták, akkor éppen elég erős mondanivaló volt az, hogy a nőknek is van saját lelkük (csak a mondanivalóról és annak újdonságáról beszélek, egyébként valószínűnek tartom, hogy Bronte kisasszony időtálló érték, Rhys kisasszony meg inkább talán időszakos), a másikat meg a huszadik közepe után, amikor már arról volt “a szó”, hogy a nők története megíratlan maradt. Én sem szerettem a könyvet, pláne nem annyira, mint a klasszikus angolokat, de nekünk, nőknek kötelességünk kiállni a keserű hőskor hősei mellett. Otthon aztán majd olvasgatunk Jane Austent, Fieldinget, Fable-t és társaikat. Mert az, mi tagadás, jobban esik.