J.R. Ward: Megsebzett szerető (Fekete tőr Testvériség 3.)

Eladtam a lelkemet az ördögnek, de legalábbis a Könyvesblognak. Amikor meghirdették, hogy van pár könyv amihez külsőst keresnek, aki elolvassa és véleményezi, jelentkeztem. Méghozzá J.R. Ward: Megsebzett szeretőjére. Két dolog vezérelt: először is, hogy kipróbáljam tudok-e valami olyan stílusban írni, amit elfogadnak a könyvesblog szerkesztői, másrészt pedig mert megkaptam anno az első Ward regény után egy rajongótól, hogy mennyire lámer vagyok és irigykedős ahogy írtam a regényről. Ha nem tetszett, inkább írjak jobbat. Mivel Ward továbbra is ott van a bestsellers listákon, úgy gondoltam teszek még egy próbát, pofátlanul szereztem egy ingyen példányt hát a könyvesektől, elolvastam és megírtam róla a véleményem. A sorozat pedig innentől nem érdekel. Akkor se, ha a rajongók leszedik érte a fejemet vagy telespammolják a blogomat.

Kezdjük azzal, hogy a regény egy sorozat része, ami rögtön kiderül a címlapról, mint ahogy az is, hogy ez már a 3. kötet ami magyarul olvasható. J.R. Ward amúgy eddig már 6 roppant sikeres folytatásban írt a Fekete tőr Testvériségéről és a 7. rész jövő tavaszra várható a tengerentúlon. Mivel mostanában az Ulpius rászokott, hogy hasonló témában ajánlgasson köteteket az olvasóinak, a borító belső oldalán ajánlják az előző részeket, meg a kötet végén olvasható egy részlet a sorozat következő darabjából is. Szóval ha az ember akarja, akkor megérti a sztorit kiszakítva a sorrendből is, mert nem egy bonyolult szerkezet, ugyanakkor fel van jogosítva arra is, hogy sutba vágja és hivatkozzon arra, hogy nem olvasta az előző köteteket. Például a regény rögtön azzal kezdődik, hogy főhősünk Zsadist, próbálja megtalálni a fogságban sínylődő Bellát. Hogy miért rabolták el a lányt, és hogyan az gondolom az előző részben van kifejtve, itt már csak a kiszabadításról van szó. Ami elég hamar megtörténik, s innentől kezdve az akciók helyszíne máshova tevődik át. Akadnak szereplők jó páran, akiknek előéletére csak utalnak és sejthetjük, hogy más mellékszereplők sorsa meg a következő kötetekben lesz elvarrva. Mert szereplői egy ilyen sokrészes sorozatnak aztán vannak nem is kevesen, s ezek hol főszerepet, hol mellékszerepet kapnak.
Egyébként egy vámpíros-dugós romantikus regény ez, semmi több. Kicsit megvariálta az írónő a szokásos fiú és lány találkozik, vonzódnak egymáshoz, ennek a vonzalomnak nem állnak ellen, összejönnek, van valami nézeteltérés közöttük, aztán a nagy szerelem mindent megold és jöhet a hepiend témát. A variáció itt az, hogy vámpírokról van szó (fiú is és lány is vámpír), plusz nem a csajnak, hanem a pasinak vannak gondjai a szexualitással, s mindez a múltjára vezethető vissza. De szerencsére a srác kigyógyul a problémáiból, igazi lepedőakrobatává válik és a gyógyítást alaposan megírt ágyjelenetek egész sorában viszik véghez. Egyébként tök jó volt az alapelképzelés, hogy íme egy férfi , aki a világon egyedül van a problémájával, ugyanis zavarja a hatalmas szerszáma és inkább lenne impotens. Csak persze a romantikus regényekben a frigiditásnak szexuális problémáknak a szerelem hatására el kell múlnia. Ez Bella hathatós közreműködésével meg is történik, Zadistból pedig, az állatból érzelmes már-már metroszexuális pasi (vagyis vámpír) lesz.
De ez csak az egyik része a regénynek, mert a szerelmespár körül folyik a harc (bár most éppen nem sok a harc, több a lelki és szexuális történés) vámpírok és alantasok között. Hogy ki kicsoda (vámpír, alantas, hűséges, elit, manipulátor stb.) és miért is harcolnak ezek egymással az a regény elején lévő szószedetben van elmagyarázva. Ja az nincs, hogy miért harcolnak, gondolom valami hatalmas ősrégi ellentét lehet a szembenálló felek között, amire nincs más megoldás, mint a gyilkolászás.
Természetesen a vámpírok köztünk élnek már évszázadok óta, szinte árnyékaként az emberek világának, saját kis társadalmuk van a megfelelő kasztokkal, plusz még királyuk is akad. Míg eredetileg Európából származnak, mára főleg Amerikában találhatók meg, egy fiktív, de New Yorkra emlékeztető városban, Caldwellbe összpontosul a populációjuk. A vámpírok asszimilálódtak, Kanye Westet hallgatnak, Armanit hordanak és bár erősen homofóbok azért valahogy az egész Fekete Tőr Tesvériséget (így hívják a vámpírok harcos csoportját, akik fajukat védelmezik, s akik a sorozat címét is adják) áthatja a férfias szeretet. Ward vámpírjai amúgy nagyon rendesek, mert nem tudják az embert élőhalottá változtatni, szolgává tenni stb. s bár igen, a vérre szükségük van, de a vérszívást igyekeznek egymás közt lerendezni. Az emberi vér amúgy is gyenge nekik, nem kapják meg tőle azt a pluszt, amit fajtársaik vénája biztosíthat (nagyobb erő, összeköttetés a másikkal és hasonló bónuszok) Az egy kicsit zavaros volt számomra, hogy miért főleg ellenkező neműből ihatnak és ez milyen kapcsolatot feltételez köztük.

A vámpírok amúgy mostanában nagyon népszerűek, pedig eleinte csak a fantasykban találkozhattunk velük. Most már lassan mindenhol ott vannak, legyen az krimi, ifjúsági vagy éppen romantikus regény. Csak éppen a megfelelőképpen kell átalakítani a mítoszokat és bármelyik regénytípusba be lehet őket írni. S itt is ugyanaz figyelhető meg, mint az Alkonyat (Twilgiht) esetében: azzal, hogy civilizáltabbá és szimpatikusabbá teszik a vérszívókat, elveszítik azt a bizonyos borzongatóan izgató szexuális vonzerőt, amiért eredetileg ki lettek találva. J.R. Ward erotikusnak szánt vámpíros-romantikus regényéből is pont a szexuális izgalom hiányzott. Na és persze a kétdimenziós figurák (azért nem egydimenziósok, mert alaptulajdonságuk, hogy vámpírok, alantasok vagy emberek mellett még van egy fő és egyetlen jellemvonásuk: szép, frusztrált, okos, gonosz, csúnya stb.) és az ügyetlen párbeszédek se segítettek sokat a sztorin.
Szóval aki olvasta az előző részeket, és nem hajította sarokba, az nyugodtan ugorjon neki ennek és a következőknek is. Romantikát kedvelőknek is hajrá. Aki meg fantasyt és rettegést szeretne a vámpíroktól, az olvasson Bram Strokert.