Christopher Moore: Biff evangéliuma

Christopher Moore nagy fába vágta a fejszéjét, regénye Jézus
életének azt a részét meséli el, ami kimaradt az Újszövetségből, hisz arról a
30 évről, ami születése és az evangéliumokban szereplő történetek között esett
meg, semmit se tudunk. Az elbeszélés narrátora pedig nem más, mint Lévi, azaz
Biff, aki Isten Fiának gyerekkori haverja volt.

Biffet feltámasztja egy Raziel nevű, nem éppen pengeéles
elméjéről híres angyal, s szobafogságra ítéli egy amerikai szállóban azzal a
feladattal, hogy írja meg Jézus történetét a saját szemszögéből. A modern
korral ismerkedő 2000 éve élt főhős és az angyal adja a sztorihoz a keretet.
Ami legalább olyan vicces, mint a történet, kezdve azzal, hogy ismerkedik meg a
hatéves Biff a vele egykorú Józsuával (a Jézus görög változata), s lesznek
haverok. Igazi férfibarátság az övék, amelyben belefér, hogy bármit megtesznek
a másikért, de az is, hogy szüntelenül ugratják egymást. Később triumvirátussá
bővül ez a kapcsolat, mert megjelenik Mari, azaz Mária Magdolna is, akibe mindketten
beleszeretnek, de Jozsónak tartania kell a cölibátust, pedig a lány persze őt
szereti, így Biff csak a harmadik marad. Józsuáról már gyerekkorában kiderül,
hogy különleges, de még fogalma sincs, mit kellene tennie Messiásként, de az
biztos, hogy a nőktől távol kell tartania magát. Miután Mari kényszerházasságot
kell hogy kössön, a két fiú elindul, hogy megkeressék a három bölcset, akik ott
voltak Jézus születésénél, hátha ők tudnak segíteni abban, mit is kell tennie a
Megváltónak. A könyv nagy részét teszi ki, hogy Biffék meglátogatják Gáspárt,
Menyhértet és Boldizsárt, s mindegyiküktől tanulnak valamit (hinduizmus,
Buddhizmus, Lao-ce és Konfucius tanai, kung-fu). Vagyis főleg Józsua
foglalkozik ezzel, Biff a mérgekkel ismerkedik, megtanul nyitott szemmel aludni
és egy indiai prostituálttal végigveszi a Káma Szutrát. Mikor vándorlásukról
visszatérnek, történik meg mindaz, amit már a Bibliából is ismerhetünk.

Ami a könyvet sikerré teszi, az persze a humora. Christopher
Moore stílusa, amerikai létére közelebb áll az angol humor nagyágyúihoz
(Douglas Adams, Terry Pratchett, Monty Python etc.). Biff ugyanis fanyar
nemtörődömséggel kommentálja az eseményeket, hiszen ő találta fel a
szarkazmust, s ehhez mérten fapofával tudja előadni, hogyan
csetlettek-botlottak a Messiással a nagyvilágban. Nem vagyok hívő, de úgy
gondolom, ebben a regényben a legmélyebben vallásosak se találhatnak kifogást,
hiszen egy hétköznapi ember szemén keresztül tudja még közelebb hozni és
szerethetővé tenni Isten Fiát.