Rachel túladagolja magát és New Yorkból szülei hazaviszik
Írországba, ott is beutaltatják egy rehabilitációs intézetbe. Rachel
persze azt állítja magáról, hogy nem kábítószerfüggő, csak
kikapcsolódásnak, szórakozásként használta a kokaint, a gyógyszereket,
az italt. Csak azért egyezik bele, hogy elvigyék a Cloisters-be (ír
Betty Ford), mert arra számít, hogy a gyomormosás után kipihenheti
magát, lesz masszázs, szauna, fitness stb., s talán még valami híres
emberrel is megismerkedik. Kiderül azonban, hogy a rehab nincs tömve
hírességekkel és még a takarítást is maguknak kell végezni. Rachel
igyekszik távoltartani magát mindentől és mindenkitől, elvégre neki
nincsenek olyan problémái, mint a társainak. Az elején legszívesebben
megfojtottam volna Rachelt, hogy lehet ennyire buta, begyöpösödött
agyú, de aztán fokozatosan kiderült, hogy az írónőnek pont ez volt a
célja, amit el is ért, mert a végére, ahogy fokozatosan ráébred a lány,
hogy bizony problémája van, hogy bizony kábítószerfüggő, és egész
eddigi életében elkerülte a problémákat, a nehéz helyzeteket, mert
inkább szippantott, ivott, stb. Ráadásul normális emberi kapcsolatait
is elveszítette. Itt most, nem arról van szó, a Lucy Sullivan,
Watermelon, Bridget Jones esetében, hogy a rossz pasit választja, nem,
Rachelnek megvolt Luke, a tökéletes, akit azonban nem érzett elég
menőnek ahhoz, hogy new yorki barátai előtt akár a kezét is fogja, s
aki feladta a harcot a lány szenvedélyével szenben alul maradt.
