Karácsony előtt a húgaim lenyúlták előlem a Lucy Sullivan férjhez megyet,
amelyen jókat derültek, kijelentették milyen jó és végre
visszaszereztem tőlük, s gondoltam jó kikapcsolódás lesz. Hát nagyon
hamar elkezdett nyilogatni a bicska a zsebemben, és legszívesebben
fölképelném azt az ostoba Lucyt. Komolyan, még Kéki Kata se váltott ki
belőlem ilyen heves reakciókat.
A Kedvesem szerint kezdek olyan
lenni mint ő, csökkenőben a toleranciám. Persze valószínűleg az írónő
baja az, hogy Bridget Jonesot túl akarja szárnyalni, ezért eltúloz
mindent főszereplője körül. Csak éppen hiányzanak az eredeti ötletek,
amelyek jó pár más hasonszőrű regényben megvannak.
Hiszen Lucy
esetében komolyabb a családi probléma ; Danielnél is szélhámosabb
pasiba esik bele, akiről ráadásul első körben látszik, hogy ép eszű
csajt nem vehet így le a lábáról ; valamint az elejétől sejthető, hogy
ki lesz az a szerencsés manusz, aki mindig is odavolt Lucyért, de a
lány vak volt hozzá (ja és nem maradhat ki az ultra homokos haver se),
s ettől az egész csaj hiteltelen és ostoba lesz.
Szóval pont
az a regény, amit Ulpiusék A Nők Lapjával közösen nagy csindradattával
adtak ki, a legszörnyűbb a sorozatban (legalábbis azok közt, amiket én
eddig olvastam).
Természetesen pont ez a regény az, ami
saját tulajdon (kedvezményes antikváriumi vásár), és nem vihetem vissza
a könyvtárba, de majd lepasszolom a húgaimnak, nekik úgyis tetszett.
Még nem döntöttem el, hogy kiolvasom, vagy sem, egyelőre a metrón még
előveszem, de otthon már nem fűlik hozzá a fogam.
Marian Keyes honlapja
