Menu Close

V.E. Schwab: Gyülekező árnyak

Azt hiszem, az idei év könyves toplistáján két helyet máris lefoglalt nálam V.E. Schwab. S most befejezve a trilógia középső részét, nagyon messzinek találom azt a 2018 tavaszt, amikor majd kijön a harmadik, záró kötet. Ráadásul én bízom Schwab-ban, hogy tényleg 3 könyvet írt és nem fog rétestésztát csinálni a dologból. Mert ha már a középső kötet így fejezte be, egy roppant hatásos függővéggel, amivel elérte, hogy most rágjam a körmöm a befejezésig akkor remélem valami nagyon frappánsat fog mutatni zárásként.  Előre bocsátom, mivel egy trilógia második kötetről van szó, a spoiler-eket nem biztos, hogy el tudom kerülni, az erre érzékenyebbek nyugodtan ugorjanak az utolsó bekezdésre és a csillagaimra.

Az Egy sötétebb mágia mint anno is írtam teljesen önálló kötetként is olvasható, a második rész azonban már nem érthető az első nélkül, hiszen az ott megismert főbb szereplőink kalandjait követhetjük nyomon és mindenkire hatással voltak a történtek. Kell és Rhy még az eddigieknél is szorosabb kötelékben vannak és ez kapcsolatukra és jellemükre is rányomja a bélyegét. Kell csapdában érzi magát, egyrészt saját bűntudata miatt ami az előző rész után maradt, másrészt meg tényleg elveszítette az uralkodók bizalmát sőt mindenki úgy gondolja, hogy ő a felelős a történtekért. Rhy pedig meg akar végre felelni az elvárásoknak, ha már ekkora áldozat, hogy él és ennyire érzi annak minden súlyát, úgyhogy beleveti magát a híres mágikus játékok, az Essen Tasch (Elemek Viadala) szervezésébe. Ez a viadal a szomszédos birodalmak varázstudói között zajlik, s az erőfitogtatás mellett bizony komoly politikai jelentősége is van mind a megrendezésének, mind a megnyerésének. Ráadásul a játékok bevezetésével megismerkedhetünk a mágia különböző formáival is, amely ebben a világban létezik és hogy ki miképpen használja. A könyv jó nagy részét az erre való felkészülés teszi ki. Bár maga a történet azzal nyit, hogy Selina Bard a tengereken kalandozik. Elvégre minden vágya az volt, hogy hajója legyen, s most kalózként kamatoztathatja tudását, de érzi, hogy többre is képes lenne és hát a tudásvágya, mint tudjuk hatalmas. Éppen ezért szerencse, hogy összeakad Alucard Emery kapitánnyal, akinek szintén megvannak a maga titkai, de aki látja a lehetőséget Bard-ban és a szárnyai alá veszi, na meg természetesen ő is igazi adrenalin függő és vonzódik a rejtélyekhez. Közben persze a világok között is változások történnek. Mintha a mágikus egyensúly eltolódott volna ismét: Kell maga is tapasztalja, hogy például szürke Londonban ismét fel-feltűnik, tőle függetlenül is a mágia, fehér Londonban a trón bukása után érdekesen alakulnak a dolgok, s úgy tűnik, hogy fekete London még sincs annyira elzárva, mint bárki is hitte, s az árnyak  ott gyülekeznek vörös Londonban is. Ahol a figyelem középpontjába az aréna áll, mert ott küzdenek a birodalmak legjobbjai. Meg még páran, akik valahogy, kijátszva szabályokat, eljutnak a megmérettetésig és izgalmas új felfedezéseket tesznek.

Mint ahogy már az előző kötetnél is hangsúlyoztam, Schwab fantáziája egyszerűen lenyűgözött. Megint csak vannak történetében elemek, panelek és szálak, amikről azt hittem tudom, hogy hova tartanak és mi lesz belőlük, de majd minden fordulat meglepett és egyáltalán nem úgy alakul a történet, ahogy azt elvártam. Eleinte túl hosszúnak találtam az egész készülődést, de aztán mire a versenyzők eljutnak az aréna porondjára, hogy szembeszálljanak egymással már teljesen benne voltam én is a versenyizgalom tökéletesen magával ragadott. Egy kicsit még kedvenc Szelinámat is soknak találtam, bizonyos pontokon úgy éreztem túltolja a függetlenkedést a magányos kalandor szerepét, meg hogy eszetlenül megy bele egy csomó dologba, de mindig kiderült, hogy nem úgy van az, mint gondolom, s bizony a legnagyobb élvezet az olvasónak, ha túl tud járni az eszén a szerző és úgy lepi meg, ahogy arra nem is számít.

Mindenki azt hiszi, hogy halálvágyam van, tudod? De én nem akarok meghalni. Az túl könnyű lenne. Nem, én élni szeretnék, de az egyetlen módja, hogy igazán elevennek érezd magad, ha közel kerülsz a halálodhoz. És amint megteszed, ráébredsz, hogy mindaz, amit azelőtt tettél, valójában nem is nevezhető életnek. Csak vegetáltál… Tarts bolondnak, de szerintem akkor élünk igazán, amikor elég nagy a tét.

Mindenképpen továbbra is Szelina Bard az egyik legbelevalóbb hősnő, akivel találkozni lehet, nem egy feddhetetlen jellem, de ha kell (néha ha nem akkor is) szétrúgja mindenkinek a seggét, nem kér bocsánatot és magasról tesz mindenre, ami nem hozzá kötődik. Persze ő is folyamatosan új területekre téved, főleg érzelmileg: eddig még senkihez se tartozott de még a kalózkodásban is bajtársakra, sőt barátokra talál egy csapat tagja lehet(ne), de azért ő pont ilyenkor kap pánikrohamot és inkább odébb áll, mert a ragaszkodás a kapcsolatok, csak gyengeség. Más kérdés, hogy hozzájárulása nélkül is egyre komolyabb háló szövődik körülötte és azzal, hogy felfedezi saját képességeit ez csak tovább fokozódik.

Ó persze vannak pasik is a könyvben: Kell továbbra is eléggé emo, viszont Rhy mélységei már egyre kevésbé rejtettek, kettejük között lévő kapocs pedig pont azért ró egyre nagyobb terhet rájuk, mert annyira szeretik egymást. Na és persze ott az új szereplő, Alucard akiről annál többet mondani, mint hogy rohadt jól illik az egész világba és remélem, hogy még az utolsó részben is tud majd villogni, megaspoiler lenne.

Mágia, intrika, Trimágus Tusa az Elemek Viadala és kalózok! V.E. Schwab továbbra is csak szövi ezt a csodás történetet és az ember hirtelen azt veszi észre, hogy egyszer csak elfogyott 574 oldal, aztán dobogó szívvel emeli fel a fejét és legszívesebben azonnal a folytatásra vetné magát. De arra még egy kicsit várni kell.

Eredeti cím: A Gathering of Shadows
Megjelenés: 2017 (2016)
Kiadó: Ventus Libro Kiadó
Fordította: dr. Sámi László
Terjedelem: 574 p.
ISBN: 9786155535963
Honnan: Kiadói, recenziós példány

Save

Save

4.5 Stars

2 Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *