Feb 262019

Nem szoktam csatlakozni a Témázós körökhöz, ennek egyik oka, hogy vannak olyan flúgjaim, amelyeknek semmi értelmük, de lassan simán megérek  a “rigolyás öreg hölgy” címkére, s tudok a kákán is csomót találni. Viszont a most megjelent eszmefuttatásuk után volt egy hosszabb twitter beszélgetésem és úgy gondoltam, megírom itt is, hogy milyen gondolataim támadtak azzal kapcsolatban, hogy ciki-e ha az ember nem olvasta a kötelezőket, illetve ciki-e ha a menő dolgokat olvassuk.

Van egy sztereotípia arról, hogy aki könyvekkel, irodalommal foglalkozik az csak nagyon (ne adj isten mindent) olvasott ember lehet. De ilyen nincs. Éppen ezért nekem az jött le a Témázósok köréből, hogy mindenki védi, nem olvasott klasszikust (vagyis a Háború és békét), és ez nem ciki, valamint az se, ha elolvassa az aktuálisan menő dolgokat, persze nem mindent és amit mégis azt többnyire utálja.  Ennek ellenére nem gáz, ha könyves témákkal foglalkoznak.

Lassan az lesz a ciki, ha az ember klasszikust olvasott, sőt talán még tetszett is neki.

Igazán már nem nagyon kell a környezetemnek (valós vagy online) bizonygatnom, hogy az olvasásaimnak van értelme. Igen, a korommal magyarázható, hogy leperegnek rólam a dolgok illetve, hogy már annyi minden belefért az eltelt évtizedekbe, mióta megtanultam olvasni. Bölcsésznek készültem, könyvtáros vagyok, az internet előtt a 100 híres regényből szedtem az ötleteket olvasmánynak valókat és lelkesen olvastam el a Három testőr összes folytatását is (Igen még a szörnyű, 6 kötetes Bargelonne vicomte-ot is), stréber voltam és nem hagytam ki a kötelezőket se, sőt magamat is meglepve imádtam Kafkát, a Mester és Margaritát és a Száz év magányt. Féltéglákból azért kimaradt a Varázshegy meg az Eltűnt idő nyomában, de például a Forsyte Saga, A Buddenbrook ház vagy a Thibault család nem. Ebből is látható, hogy a családtörténetek mindig a gyengéim voltak meg hogy mindig inkább érdekelt a világ- mint a magyar irodalom.  Aztán félénk introvertált tiniként rácuppantam a romantikus regényekre, mert akkoriban jelentek meg az első Harlequinek itthon is, amikor pont igényem volt rá (Denise-re emlékszik még valaki ?:), meg jött Vavyan Fable, Nora Roberts, az Elfújta a szél, aztán az internet korai idejében a szerepjátékok révén a fantasy. De a Gyűrűk urát 3. nekifutásra sikerült csak elolvasnom és még mindig nem fejeztem be a Harry Pottert 🙂

Könyvtár szakon Olvasásismeret órán lelkesen jelentkeztem, hogy előadást tartsak John Sutherland: Sikerkönyvek című kötetéből, amit addigra már vagy 3x elolvastam (főiskolás évek végig nagyon sok könyvet olvastam újra, kösz, hogy nem voltál, internet) és mindent beleadva igyekeztem megismertetni a többieket az ott felsorolt irodalommal (Csillagok háborúja, Alistair MacLean, Robin Cook, Kathleen E. Woodiwiss stb.), amelyek akkoriban itthon még újnak számítottak pedig maga a könyv  épp a 80-as évekig foglalta össze őket. A tanár az előadásom után pikírten meg is jegyezte: “S maga ezeket úgy látom mind olvasta is” és sose kaptam tőle egyetlen tárgyából se innentől kezdve jelest, mert szerinte a könyvtárosok az utolsó értelmiségi védvonalhoz tartoznak és a kultúrát nagyon erőszakosan erősen kell közvetíteniük én meg azóta se értem, hogy zárhatja ki egymást a zsáner irodalom és az intelligencia. Annyira irigylem a mostani diákokat, hogy ilyesmivel akár doktorandusz képzés keretein belül is foglalkozhatnak, engem akkor szerintem nem engedtek volna államvizsgázni, ha meg merem említeni, hogy populáris kultúrából szeretnék szakdolgozni.

A főiskola alatt végigolvastam a kötelezőket, mert stréber és a szigorlati beugrók trükkösek voltak magyar és világirodalomból, de mellette rengeteg romantika és krimi is belefért.  Időm volt, mint tenger. Aztán miután kikerültem a való világba és jött az internet a sok infó a jobbnál jobbnak hangzó olvasmányokról a bőség zavara is megérkezett. S igen, lehetek nagyképű, hogy a klasszikusokon túl vagyok és csak akkor kell hozzájuk nyúlnom, ha kedvem tartja. De nem nyomasztanak az 1000 kötelezős listák  és ha kedvem van olvasok Atwoodot és Ferrantét de lehetek finnyás és hanyagolom Franzent és a kortárs magyar irodalmat.

 

Amikor az Olvasónaplót elkezdtem, ahogy mesélni szoktam, először csak fülszövegek voltak, aztán vélemények is aztán párhuzamosan futtattam egy jólfésültebb blogot, amin csak az “értékesebb” dolgokat emeltem ki, de aztán fokozatosan jött a leszarom érzés és a mottó, hogy “mert én legalább olvasok”. Leszámoltam a bűnös élvezet kifejezéssel is, mert amit élvezek és másnak nem ártok vele, az miért lenne bűn? Annyi könyv van és az idő meg véges, hogy simán félbehagyok könyveket is.

Szóval én mindig is azon a véleményen voltam és könyvtárosként is ezt hangoztatom, hogy amíg olvas az ember, addig ne kössünk már bele abba, hogy mit. Neki ez vagy az jön be. Persze lehet terelgetni, hogy a tényirodalom nem csak Nemere István és ifjúsági regény se csak az Alkonyat és szerelmi háromszögek, ezért jók a könyvajánlók meg a hasonló irodalmak mert egyiktől el lehet vezetni az ember a másikig. Igen, az Alkonyattól is van egy út Jane Austenig. Ezért szeretem legjobban a külföldi irodalmi oldalak közül a Bookriotot, mert ott senki kedvenc zsánerét nem nézik le és majdnem egyenlő arányban vannak cikkek krimiről, szépirodalomról, fantasyról, romantikáról és ifjúsági regényekről. Jó magam is ezt az elvet szoktam követni: Olvasni és olvasni hagyni.

Mostanában, amikor mindig mindenki arról zeng ódákat, hogy milyen keveset olvasunk, nem kéne azok felett pálcát törni, akik olyan zsánereket kedvelnek, amiket mi nem. Valamint nem kéne nekünk magunknak hagyni, hogy mások véleménye igazgassa az életünket. Ez ugyanaz olvasásban, mint amikor elhisszük, hogy az életünk kevesebbet ér, mert nem annyira instagrammozhatóan tökéletes, mint valamelyik celebé. Úgyhogy ha valakinek az olvasmánylistája csupa klasszikusból áll és már elolvasta az 1001 könyvet amit mindenkinek kell, örüljünk, ő is örüljön neki és ne szólja le azt, aki meg csak ifjúsági regényeket meg chick noirokat olvast, vagy fantasyt. Ne hasonlítgassuk magunkat emberekhez, akik már február végére 200 könyvet elolvastak (vagy bejelöltek olvasottként a moly.hu-n), olvassunk a saját tempónkban olyasmit amit szeretünk, ami jól esik nekünk, ami felpezsdít ami megmozgatja az agyunkat vagy éppen ami lenyugtat és elcsendesít. Lehet ez mesekönyv, képregény vagy erotikus sztori. Nem számít. Olvasni és olvasni hagyni.

Persze ennek ellenére azért szeretem védeni, néha túl harciasan is, ami a szívem csücske, például a chick lit vagy a romantika, na meg az ifjúsági regények változatos volta. Ráadásul nem szégyellem, hogy olvasok gyerekkönyveket, ne adj isten meséket. Rám hatással vannak a reklámok és szeretem tudni, hogy miért rajonganak emberek ezért vagy azért, szóval a népszerű könyvekre is bukok. Ugyanakkor tudom már, mi az ami érdekel a témát illetően, szóval van amibe azért nem bonyolódom bele, például sci-fit meg horrort nem nagyon olvasok. De ha valami amit sokan imádnak nem lesz nálam bejövős, akkor arról is megmondom a véleményem, ha mással nem, hallgatással. Kedvencem még mindig, amikor lehúztam a Fekete tőr testvériséget, ami pedig elvileg pont olyasmi lett volna, ami nekem bejön, mire megkaptam az adu visszavágást: “Ha nem tetszett írj jobbat”. Ezért aztán Wardot letettem és sose térek hozzá vissza, nem szeretek gyűlölet olvasni, mert még az se ad élményt, hogy utána jópofa bejegyzést írhatok róla. Ugyanígy nem járok el Alkonyat rajongói oldalakra azt bizonygatni, hogy mennyire káros képet ad a szerelmi kapcsolatokról a trilógia. Egyszer megírtam, megtalálható a véleményem, de nem erőltetem rá senkire.  Mindig akad könyv ami nekem konkrétan nem jön be, de a szubjektivitás a blog alapja, itt írogathatok amit akarok.

Valamint: Olvasni és olvasni hagyni.

 

Oszd meg!

Reader Comments

  1. hát, Lobo, nemtom, kivel beszélgettél twitteren, de ez a téma nálad nagyon félrement.:D
    ponthogy nem arról lett volna szó, hogy a másik mit olvas, hanem hogy az adott blogger mit hagyott ki azokból, amiket egyébként úgy gondolná, ő maga, hogy el kéne olvasnia. neki. saját magának.

    1. Ezért ez csak reflekció, nem a Témázás része, mert Zakkant tweetje alatt, amiben a posztját ajánlotta, abból a beszélgetésből alakult ki.

  2. Hahó! Nem rakunk be utóvédnek, ha tiltakozol ellene. 😀
    Szerintem kb. ezt az “olvasni és olvasni hagyni”-t hangoztattuk legtöbben a posztokban, meg hogy nem jók az elvárások, külső kényszerek, nehezen meghatározható az “alapmű” fogalma is, és nem jó ítélkezni. 🙂
    Nem ciki olvasni a Háború és békét, de (szerintem) nem ciki nem akarni olvasni sem. Ez volt az alaphang. A twitter-beszélgetést nem néztem, de olyan ez alapján, mintha próbálnál szembejönni, pedig egyfelé megyünk. 😀
    Szerintem elég felszabadult és felszabadító gondolatok jöttek elő, nagyrészt akörül forogva, hogy mindenki olvasson, amit csak akar, meg amit élvez, amellett, hogy számba vettünk az így vagy úgy “kimaradt” könyveket.

  3. Nem pont ez a témázás lényege? Mármint ti egymás között megbeszélitek miről lesz szó, mindenki feldolgozza. Aztán kimegy a post és elbeszélgettek, hogy ki miként értelmezte az alapkérdést.

    De ha valaki a könyves körön kívülről érkezik esetleg egészen mást lát abban, amit írtatok, mint ahogy eleve ti is másképp közelítitek meg az adott témát.

    Szóval szerintem itt egyszerűen ez történik, de hát ez is a célja a témázásotoknak nem?

    Elindítani egy beszélgetést és ennek vannak ilyen hozadékai, hogy külsősök is beszólnak, elviszik a diskurzust valamerre, elvégre nem csak egymás postjai alatt akartok beszélgetni mindig ugyanazokkal az emberekkel.

    Én nem látom, hogy szembe mennék inkább hogy másképp értelmeztem a téma felvetéseteket 🙂

    Illetve arra reflektáltam, ahogy ez lejött olyannak, aki nem tagja a körnek, aki egy twitter ajánlóra reagált, ami a ciki-nem ciki részt emelte ki. S ez jutott eszembe róla : az olvasás shaming kérdése 🙂

    1. Persze, beszélgetést próbálunk provokálni vele, meg egy kicsit pezsgőbb blogéletet. 😉 A témakiírásokkon mindig ott van, hogy totál szabadon lehet értelmezni a témát, és a legjobb a több megközelítés. Én speciel nagyon örülök, hogy írtál te is, csak azt hittem a szöveg alapján, hogy mi idegesítettünk fel valami megnyilvánulással, és az ellen ágálsz, miközben te is egy oldalon kampányolsz az olvasás-shaming , ciki-nemciki kérdésben. 😉
      Simán írhatnál ám máskor is. Vagy ciki a Témázás? 😉

    2. igen, megvan a témaötlet, felvázolunk egy vonalat, aztán mindenki csak akkor szembesül a másik értelmezésével, amikor megjelenik a poszt.
      de ha most valaki csak a te posztodat olvassa, és a miénket nem, akkor ez alapján az jöhet le, hogy mi véresre cincáltunk mindenkit, aki merészel olyasmit olvasni, amit mi cikinek tartunk, holott pont nem erről volt szó.
      de oké, neked erről ez jutott eszedbe, elfogadom, viszont a fentieket muszáj volt leírnom.:)

Leave a Reply to Nima Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *