Annak idején, amikor kinőttem már a mesékből de azért még legszívesebben olvastam volna hasonlókat, nagy örömmel fedeztem fel a mítoszok és legendák világát. Szerencsére otthon kéznél volt az összes klasszikus könyv Trencsényi-Waldapfel Imre Mitológiájától kezdve az Indiai Regék és mondákon át a Régi magyar mondákig. A görögök után a kedvencem persze a Germán Kelta regék és mondák könyv volt, abból is jobban érdekeltek a kelta történetek mint a germánok. Rengetegszer olvastam őket és nagyon örültem később amikor egy-egy irodalmi műben felfedeztem, hogy jé ezek innen erednek. Az elmúlt évek során ez a mítosz világ még inkább előtérbe került az én olvasmányaim között is, egyrészt rengeteg Urban Fantasy foglalkozik vele, nagy kedvenc ifjúsági regénysorozatom, a Mítosz Akadémia például, de ugye ott van Joanne Harris Rúnajelek című regénye vagy éppen a Vasdruida sorozat. Aztán meg persze a Marvel szuperhős filmekről se feledkezzünk meg, elvégre ők ha más oldalról is közelítve, de elég menővé tették Asgard lakóit.
De a menőség csúcsa azért mégis az, hogy Neil Gaiman is elővette, leporolta és új köntösbe öltötte a jól ismert történeteket. Mert az Északi mitológia igazából nem más, mint a régi legendák újbóli elmesélése, Gaiman stílusában. Mert például ahogy visszaemlékezem, a Germán Kelta regék sztorijai jók voltak, de a stílustól nem voltam különösebben hasra esve, az Eddát pedig nem olvastam, pedig lehet, kellett volna de biztos vagyok benne, hogy most már nem is fogom. Vagy majd ha nagyon sok időm lesz. Esetleg csinálnak belőle egy jó hangoskönyvet, magyarul 🙂
Felmerülhet, jogosan, a kérdés, szükség van-e arra, hogy az ismert történeteket olvassuk megint. Mert igazából semmi új nincs bennük, a sztorik, az események ismerősek. Esetleg talán árnyaltabb képet kapunk a fő játékosokról: Odinról, aki bölcs és erős és folyamatosan kutatja a lehetőséget, hogy tudná esetleg megakadályozni a Ragnarököt. Vagy Thorról, aki roppant erős, de csak a testén van agy, a fejében nem annyira (lásd még: a legújabb videót Thor ausztráliai kalandjairól), a kalapácsával és az övével felszerelkezve másra nem is nagyon van szüksége (azért vicces, amikor egy nyomozás során rávezetik a megoldásra és még maga se gondolta volna, hogy ezt ő is ki tudja következtetni). Aztán meg persze ott van Loki, az örök bajkeverő, az elégedetlen, a trükkös, aki mindig ott van, ha valami váratlan történik, ha megzavarják az Istenek életét annak többnyire ő van a hátterében. Néha a saját irháját kell mentenie és ilyenkor többnyire megmenti a többi istent is, de valójában csak saját magának és valami titkos tervnek dolgozik. Szóval itt van minden szokásos játékos és még rengetegen mindenki más is (Baldur, Syl, Frey, Freya, Heimdall, törpék, jégóriások stb.) plusz még a mitikus állatok.
Valójában kicsit olyan volt ezt olvasni, mint annak idején mondjuk a bárdok énekét hallgatni lehetett. A történetek, a szereplők ismerősek de a lényeg az előadásban rejlik, hogy egy-egy énekes miképpen tudja versbe foglalni és megosztani, megszerettetni közönségével a mondandót. Gaiman is ezt hozza ebben a kötetben. Az események, szereplők adottak, a stílus, a megfogalmazás az, ami varázslatossá és mindenképpen emészthetővé teszi őket. Gaiman fogta és eredetiben megismerte a történeteket, nem kétséges számomra, hogy ő, velem ellentétben nekiállt és végigrágta magát az Edda mindkét változatán (prózán és a versesen is, mindezt többször), hogy aztán megszűrje és a saját szavaival adja át nekünk a regéket. Sokkal olvasmányosabb is lett így, itt-ott kimondottan humoros. Az istenek néhol úgy viselkednek, mint amikor az ember a haverokkal van, teljesen elengedik magukat, máskor meg azért megkövetelik a tiszteletet. Istennek lenni jó buli lehetett, kár, hogy Ragnarök a vége(?).
Úgyhogy ez itt most megint nem egy klasszikus, nagyszabású Gaiman mű, de mint mindenben, amit kiad a keze alól, ebben is sőt, ebben különösen érződik, hogy mennyire teljes odaadással foglalkozott a nyersanyaggal, megfelelő tisztelettel nyúlt hozzá, de éppen hozzátette az ő sava borsát és új fűszerezéssel rebootolta a mítoszokat. Ha majd a gyerekeim eljutnak oda, hogy germán és kelta regékkel szeretnének ismerkedni (lehet, hogy pont Thor: Ragnarök miatt, de ez engem korántsem zavar), akkor majd a kezükbe nyomom ezt a kötetet a hagyományos magyar válogatás mellett. Sőt inkább ezzel fogjuk kezdeni, mert közérthetőbb és irodalmibb.
Csak rövid, mert olvastam volna még és akár az se zavart volna, ha Gaiman kitalál hozzá még meséket, vagy kevésbé ismertekkel is kísérletezget egy kicsit. De állítólag a következő könyve már nagyobb szabású lesz 🙂
Eredeti cím: Norse Mythology
Megjelenés: 2017
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Terjedelem: 208 p.
ISBN: 9789634192329
Honnan: Vásárlás, saját példány