Hogyan lettem fordító?

Kleinheincz Csillát, aki az Ad Astra Kiadó irodalmi szerkesztője, író, műfordító és amatőr színjátszó, többek között, mindig szerettem faggatni arról, hogy mit is csinál éppen könyves berkekben. S a rengeteg felsorolt témából ő egy egészen személyeset választott ide az Olvasónapló 10 éves jubileumára.

Az életem minden területén könyvek vesznek körül. Ha dolgozom, könyveket készítek, ha pihenek, könyveket olvasok, ha meg akarom szólítani a világot, könyveket írok. Az életem viszont aligha férne bele egy blogbejegyzésbe, úgyhogy önkényesen úgy döntöttem, elmesélem, hogyan lettem fordító.
Kiskorunkban hétvégén reggel jó korán felkeltünk, hogy a Sky-on nézhessük az angol nyelvű rajzfilmeket, a Robotechet, a Voltront és a Jayce and the Wheeled Warriorst. Az öcsém még kicsi volt, nemigen értette ezeket, én már tudtam valamennyire angolul, így a VHS-kazettára felvett részek szövegét nekiálltam lekörmölni magyarul egy füzetbe, hogy az öcsém is követni tudja. De még nem voltam fordító.
Aztán a szüleim találtak egy remek angoltanárt nekem, Jóskát (ahogy fölnőttem a csoportjában, sor került a pertura is), aki nélkül alighanem soha nem szeretem meg ennyire az angol nyelvet. A lakása, ahol az órákat tartotta, a Kolosy tér közelében volt, ahol a Sárkánytűz is. Kultikus bolt volt ez akkoriban, külföldi szerepjátékokkal, regényekkel, poszterekkel teli zug, és az első saját fantasy könyveim is innen származtak. Bevallom, akkoriban csodálatosnak tartottam a TSR regényfolyamait, és vonalas spirálfüzetbe elkezdtem lefordítani őket, csak úgy, a magam örömére. Megtanultam használni a szótárat, ami egyáltalán nem triviális dolog – például rájön az ember, hogy minden jelentést végig kell olvasni, nem csak a legelsőt. De még nem voltam fordító.
Aztán jött a gimnázium, még több fantasy-t olvastam és még többet fordítottam, noha egyik könyvet sem fejeztem be. Amikor Gödöllőn az agrármérnök képzés mellett szakfordítóképzésre is jelentkezni lehetett, nem haboztam. Mi tagadás, mázlim volt. Mert az egyetemen ott volt Dróth Júlia, aki műfordító C-tárgyat indított, és az mindent megváltoztatott. Tanultunk, nem is keveset, mégis arra emlékszem legélénkebben, hogy a csoport körben ül, ki-ki a maga fordításával, és mondatról mondatra felfejtjük a novellákat. Roald Dahlt fordítottunk, Bradburyt, Leacockot, és megtanultuk felismerni az írók stílusát és a magunkét is. De még nem voltam fordító.
A műfordítócsoport teljesen feltüzelt, és már a tanultakkal felfegyverkezve, csak úgy, magamnak, elkezdtem lefordítani Peter S. Beagle Az utolsó egyszarvúját. Ezúttal nem álltam meg néhány fejezet után, hanem esténként mindig haladtam vele néhány oldalt, míg el nem készültem. De még nem voltam fordító.
Akkor már bekotnyeleskedtem magam a Fanfár szerkesztőségébe, és olykor-olykor korrektúráztam is a magazint. A Delta Vision adta ki, de több cikkem megjelent úgy, hogy soha nem sikerült találkoznom a tulajdonossal. Aztán egy napon összefutottunk, és egészen egyszerűen, pofátlanul nekiszegeztem a kérdést, hogy fordíthatok-e nekik. Nem voltak referenciáim, csak Az utolsó egyszarvú, amit rögtön el is küldtem mutatóba. Amikor legközelebb találkoztunk, már két könyv volt Robi előtt a Camelot pultján. „Melyiket viszed el?” – kérdezte. A Skorpiót választottam. Így kezdődött. De még nem voltam fordító.
Mert nem elég nekiülni és csinálni, nem elég egy, két, három, tíz könyvet lefordítani. Minden író más hangon szólal meg, mindegyik tanít valamit, és soha nincsen vége a tanulásnak. Fordítottam számítógépbe és füzetbe (amit aztán be kellett gépelnem), szerepjáték-szabálykönyveket, társasjátékokat, regényeket, novellákat, összesen 42 könyvet (ha el nem számoltam magam), és még mindig úgy érzem, hogy van mit tanulni a szakmáról.
Vannak írók, akikkel könnyű megtalálni a hangot, akiket jó fordítani, és van, akikkel kínszenvedés dolgozni, és nem feltétlen azért, mert nehéz a nyelvezetük, hanem mert dögletesen unalmasak vagy szürkék. Igazat megvallva, nem emlékszem minden könyvre, amit fordítottam. Van, aminek már sem a cselekményét, sem a szereplőit nem tudom felidézni, mert csak átfolyt rajtam a munka. Másoknak még most is szó szerint tudom idézni egyes sorait.
Jó író és jó mű esetén viszont még a nehézség is lelkesítő kihívás. Mint amikor egy-egy költői képet kell kicsiszolni, hogy magyarul is ragyogjon, vagy lefordítani egy angol szójátékot (Wyverary, helló!). Megszenvedtem a Tamsin történetének bakficával, aki eredetileg dorseti tájszólásban beszélt, és főtt a fejem, amikor szerepjáték-terminológiát kellett kitalálnom, ami magyarul is működik és világos, érthető. Hogy fordító lettem-e a negyvenkét könyv után? Valamilyen fordító biztosan.
Azt hiszem, soha nem fogok tudni belenyugodni, hogy teljesen soha nem lehet átadni semmilyen szöveget, csak újraalkotni lehet, hogy lehetőleg ne csak ugyanazt jelentse, de ugyanazokat az érzéseket is keltse fel, mint az eredeti. Nem létezik tökéletes fordítás. Nem is létezhet, mert a szöveg, akár magyarul írták, akár más nyelven és aztán lefordították, mindig él, mindig benne van a lehetőség, hogy más legyen. Akár jobb is.
No és hogy mi lett Az utolsó egyszarvúval? Akkor semmi, de most bezárult a kör. Kilenc év után megint Az utolsó egyszarvút csiszolgatom, és ha minden jól megy, végre kikerülhet a fiókból.

Kleinheincz Csilla