Rajongjunk

Szóval kis kitérő után folytatódjon a vendégbloggerek sora, akik azért járnak erre, mert megkértem őket, csináljanak úgy, mintha megünnepelnénk, 10 éves az Olvasónapló. Mai vendégünk Bridge, aki eleinte ugye olvasott, meg írt róla, amit én még mindig hiányolok, bár van pár titkos praktikám, amivel néha ki szoktam csikarni belőle legalább hosszú leveleket, mert nagyon szeretem olvasni az írásait. Vendégbloggerként pedig az egyik kedvenc hobbijáról ír, a rajongásról.
Sziasztok. Bridge vagyok és rajongó. És hogy mi iránt rajongok? Nos, vannak hosszú évek óta változatlan intenzitással lángoló szerelmeim és rövidebb fellobbanásaim, de ezek szinte mindegyikéről elmondható, hogy valamely fiktív produktumhoz – könyv, film, sorozat – köthetőek. És ha már ennyire lenyűgöznek a történetek, sajnos időnként elkerülhetetlen, hogy a történetek kitalálói is nagy benyomást tegyenek rám.

Alan Bennett, A királynő olvas című kisregény szerzője írja valahol, hogy − hevenyészett fordításomban − „amikor olyan részre bukkansz egy könyvben, ami teljesen összecseng a saját gondolataiddal, az olyan, mintha valaki visszanyúlt volna a múltból és megfogná a kezed.” Ha itt lógsz az Olvasónaplón, akkor feltételezem, hogy neked is volt már hasonló élményben részed, amelynek hatására Holden Caulfieldi módon legszívesebben felhívtad volna a szerzőt, hogy jól megbeszéljétek a világ dolgait. Szerintem ez az egyik legaddiktívabb narkotikum, már csak a valószínűtlenség miatt is: mi az esélye annak, hogy a sok milliárdnyi könyvből sikerült kiválasztanod pont azt, amelyikben valaki megfogalmazza ugyanazt a gondolatot, ami már benned is felmerült? Persze ez az olvasó gondolatainak természetén is múlik, de azért lássuk be, nem olyan nagyok az esélyek, így kisebb csodának tekinthető, ha sikerül mégis rábukkannunk egy ilyen rokonlélekre – különösen, ha a rokonlélek által elkövetett alkotás valamilyen szinten utat mutat, segít megérteni saját magunkat vagy a világot és úgy általánosságban inspirálóan hat ránk.

Valami ilyesmi történt velem nemrég, amikor január második hetében megtaláltam 2013. egyik legjobb könyvét. És nem, nem korai ezt még ilyenkor kimondani, mert biztos vagyok benne, hogy ilyen hatással nem sok más történet lesz még rám a közeljövőben. Amennyiben családtagjaim vagy közeli barátaim olvassák ezt a bejegyzést, látom magam előtt, ahogy elkezdenek az ég felé tekintgetni, ugyanis az elmúlt két hétben nem sok másról voltam hajlandó kommunikálni velük, mint Perry Moore Hero című regényéről, amelybe nagyjából 24 óra leforgása alatt szerelmes lettem. Igazából nem is az az érdekes most, hogy miről szól ez a regény (kinek miről) vagy miért éreztem azt, hogy az első ránézésre számomra meglehetősen karakteridegen történet minden egyes szava hozzám szól – mindez a legkevésbé sem számít. Ami számít, az az, hogy Perry Moore szellemi vezetőmmé lépett elő, és el is határoztam, hogy elolvasom az összes könyvét és a jövőben csüggni fogok minden szaván ennek a szellemóriásnak – aztán pedig megtudtam, hogy Perry Moore 2011-ben meghalt. Az a Perry Moore, aki 2013. január 11-én a legjobb barátom lett. Hát milyen világ ez, ahol ilyesmi megtörténhet?

Bármilyen is a világ, Perry Moore barátom nem hagyott azért cserben, a mai napig elérhető honlapja ugyanis gondoskodik róla, hogy mindenki, akit megérintett a Hero, megtudja, nincs egyedül. Moore ugyanis számos olvasói levelet és interjút tett itt közzé, és állandóan arra buzdította olvasóit, hogy keressék nyugodtan, meséljék az élményeiket, ő nagyon szívesen beszélget arról, saját életében mi motiválta a regény megírására. És itt lettem végképp biztos abban, hogy Perry Moore az új legjobb barátom. Ég felé tekintgető barátaim és üzletfeleim azonban ezen a ponton közbevághatnak, mondván, hogy de Bridge, nem te mondogatod állandóan, hogy nem számít, mit gondol a szerző? És hogy miután kiadta a kezéből a szöveget, szépen húzódjon a háttérbe és ne magyarázza a bizonyítványát? És igazuk lesz, mert valóban ezt gondolom: a szerző elmondott mindent, amit akart a könyvében, az értelmezést pedig bízza rám. A közelmúltban azonban újra elővettem ezt a kijelentésemet és néhány módosítást voltam kénytelen bevezetni, ugyanis arra jutottam, hogy ha a szerzőnek van pofája olyasvalamiről írni, ami előreláthatólag nem csak az én szívemet töri apró darabokra, hanem valamilyen oknál fogva sokakat megérinthet, akkor nevezett szerzőnek igenis kötelessége felelősséget vállalni ezért (és itt nagyon küzdök, hogy ne tegyek valamilyen elcsépelt Kis herceg-utalást). Elmondom, hogy képzelem.

Tegyük fel, hogy elolvasod a Zabhegyezőt. Vagy egy szabadon választott Harry Potter-kötetet. Vagy – csupán a vita kedvéért – a Herót, és utána úgy véled, hogy a legkevésbé sem vesztegetted el a könyvvel töltött néhány órát, sőt némi idő elteltével akár még azt is érezheted, hogy a könyv megérintett és valamiféle változást generált az életedben, gondolkodásmódodban, önmagad vagy mások elfogadásában vagy a szobanövényeiddel való kapcsolatodban. Előfordult már ilyesmi. Mit teszel ebben a helyzetben? A leggyakrabban semmit, hiszen pontosan elegendő számodra az az élmény, illetve ennek utóhatása, amit a könyv okozott – és ez így teljesen rendben is van. De mi van, ha úgy érzed, olyan hatalmas dolog történt veled, ami az adott könyv nélkül nem történhetett volna, és mindenképpen meg akarod köszönni a szerzőnek, hogy segített átvészelni a kamaszkorodat / túljutni egy magánéleti mélyponton / megérteni valaki mást / megtanulni baracklekvárt főzni / satöbbi. Hát szerintem ilyen esetben, amikor már annyira feszít belülről a hála, hogy nem tudsz miatta aludni sem, akkor egyet lehet tenni: meg kell osztani az élményt.

Alapvetően szerintem két dolog történhet: az egyik az, hogy eufóriád okozója értesül a fejleményekről és bár sosem tudod meg, de örül neki, hogy plusz egy példány után folyik be a jogdíj, illetve hogy legalább egy valakinek tetszett az, amint hónapok vagy évek véres verejtékével sajtolt ki a laptopjából. Te örülsz, ő örül, a világ egy kicsivel jobb hely lett. A másik forgatókönyv szerint  te kifejted örömödet, eufóriád okozóját azonban ez a legkevésbé sem hatja meg, mivel magasról tesz arra, hogy mit gondolnak mások  a művéről – ő elmondta, amit akart és kész. Mi van ilyenkor? Te örülsz, hogy elmondtad, sosem tudod meg, hogy a szerzőt ez a legkevésbé sem hatja meg – és ez nem is számít. Mert itt nem az a lényeg, kérem szépen, hogy innentől a szerző legyen az új BFF-ed, hanem az, hogy visszaadtál neki valamit – akár kérte, akár nem. És ettől a világ egy kicsit jobb hely lett.

És minden alkalommal, amikor egy író elfelejti, hogy nem a vákuumba ír, elszomorodik egy kiscica. Goethe és JK Rowling óta tudjuk, milyen elementáris erővel hathat az irodalom, és erről nem szabad megfeledkezni – és ha én megengedem, hogy JK Rowling, Alan Bennett, Perry Moore vagy bárki más kinyúljon a lapokon keresztül és megfogja a kezem, akkor ne rántsa el akkor sem, amikor én szeretném megfogni az övét. Azaz legalább minimális érdeklődést tanúsítsanak az iránt, mit művelnek a gondolatik a világban. Nyilvánvalóan nem azt mondom ezzel, hogy minden egyes rajongói levélre és tweetre kedves üzenetben válaszoljanak, mert még az én elborult elmém számára is világos, hogy ezt a fizika jelenleg ismert törvényei nem engedik meg – én csupán azt mondom, tegyék lehetővé az olvasók érzelmeinek ventilálását. Hiszem ugyanis, hogy nem az itt a lényeg, hogy rajongásom tárgya effektíve könnyeket hullajtson a meghatottságtól, amikor kifejtem neki, miben változtatta meg az életemet – hanem a lehetőség, hogy kifejthetem. Javaslatom tehát a következő: nyilvános email címet minden élő és holt szerzőnek, rajongási célokra! Nem kell ezt a postafiókot utána nézegetni senkinek – a világnak elég a biztos tudat, hogy ha akarok, küldhetek egy levelet Perry Moore-nak és megköszönhetem neki, hogy fizikai fájdalmaim voltak regényének olvasása közben, és ez nálam a legnagyobb dicséret. (Amennyiben a Google érdeklődne az ötlet iránt, az én email címemet Lobótól lehet elkérni. Rendszeresen ellenőrzöm a postaládámat.)

Ui. Boldog születésnapot, Olvasónapló!