Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikreiAudrey Niffenegger első regénye, Az időutazó felesége hatalmas siker volt és rengetegen imádták. Többek között én is, s örültem neki, hogy egyike lehettem aki a hányadék első kiadásos borító ellenére is el tudtam terjeszteni a hírét (igen, többen jelezték nekem, hogy ha nem írok róla ennyire pozitívat sose veszik kezükbe), bár például az offline könyvklubban megbukott, rajtam kívül szinte senki se volt oda érte, de legalább elolvasták. Mint sokan mások én is jelöltem az év elején összeállított az évtized legjobb könyve listába, ahol aztán a regény szépen a csúcsra is került. Mit ne mondjak, egy ilyen felütést elég nehéz überelni. Valószínűleg nem is véletlen, hogy az írónőnek is 5 évbe került, mire előrukkolt egy újabb történettel, amit persze lépten-nyomon össze kell hasonlítani az első regénnyel, pedig annyira más, hogy igazán megérdemelné a teljesen különállóan való kezelést. De sajnos, erre még én se vagyok képes.

Valentina és Julia húszas éveik elején járó ikrek, talán azért olyan szoros a kapcsolatuk, mert tükörikrek (azaz nem teljesen egyformák, hanem egymás tükörképei, az anyajegyeik, a szerveik pont az ellenkező oldalon vannak,  Valentinának a szíve is jobb oldalt dobog), de amúgy mintha semmi dolguk nem lenne a világban, élnek Chicago egyik külvárosában, egyformán öltözködnek, együtt alszanak, mindent együtt csinálnak és nem terveznek kezdeni semmit az életükkel. Aztán kiderül, hogy nagynénjük, akiről soha nem is hallottak és nem is látták meghalt és ők az örökösei. Megkapják Elspeth lakását, minden vagyonát azzal a kikötéssel, hogy egy évig ott kell élniük ahol ő lakott és a szüleik be se tehetik oda a lábukat. A lányok anyja Elspeth ikertestvére, de húsz éve nem beszéltek egymással, s természetesen Edie attól tart, hogy kiderül mi történt közte és nővére között két évtizede. De Julia és Valentina belevágnak a nagy kalandba, s 21. születésnapjuk után Londonba költöznek, Elspeth ugyanis a Highgate temető szomszédságában lakik egy házban, ahol ott még él még Martin, az agorafóbiás kényszerbeteg, akit két évtizednyi kilátástalanság után elhagy imádott felesége és Robert, aki meg a nő szerelme, szeretője volt és amúgy meg a disszertációján dolgozik, amit a Highgate temetőről ír. Igaz, az írás Elspeth halála óta nem megy, sőt bár az ellenkezőjét tervezte, a lányok idegenvezetője akart lenni Londonban, mégis amikor megérkeznek visszahúzódik és kerüli a velük való találkozást. Amire persze a temetőben sor kerül előbb-utóbb. S miután mindenki találkozik mindenkivel, s kiderül, hogy Elspeth bizony ott kísért a lakásában a hosszú felvezető után mozgásba lendülnek a szereplők az elfojtott vágyak kitörnek és megindul a történet az elkerülhetetlen végkifejlet felé.

Niffenegger atmoszféra teremtésben a királynő. A regényt az elejétől kezdve érezhetően valami megfoghatatlan, nyomasztó, feszült, néha kényelmetlen ugyanakkor hihetetlenül izgalmas hangulat lengi át. Elvégre eleve Elspeth halálával indul a regény, aztán meg jön a leírása annak, hogy milyen szoros kapcsolatban vannak az ikrek, ami eleve furának tűnik olyan földhözragadt ember számára, mint én. Furának, ugyanakkor hihetetlenül izgalmasnak és érdekesnek és még az is kiderül, hogy van valami közös bennem és Juliában. Érdekel a mások élete, kutakodni voyeurködni jómagam is szeretek és ezt néha bevallom, néha nem. Valentina, akinek a beszédes „Egérke” becenevet adja a nővére sápadt, visszahúzódó, asztmás ikerből végül a tevékennyé válik, mert ő az, aki inkább szeretne szabadulni ebből a túlságosan is erős kötödésből, ami Juliához fűzi, aki meg elképzelni se tudná az életet testvére nélkül, holott külső szemlélő számára ő az életerősebb, a határozottabb meg hát az egészségesebb is. Természtesen hihetetlenül féltékeny lesz Robertre, mert a férfi és a húga között kibontakozó kapcsolat, jól érzi, az ő hatását csökkenti és kezéből kikerül a gyeplő. Míg Julia egyre elveszettebb lesz, Valentina meg magára talál, és célt ad életének, nem szabad megfeledkezni Elspethről se, a kísértetről, akinek megvan a maga célja Martin a maga betegségével is olyas valaki akit fejcsóválással tudok csak nézni, mégis valahogy ő a legemberibb ás végül legszimpatikusabb szereplője a könyvnek, szinte az egész ház lelke. A legjobb szereplője a regénynek azonban kétségtelenül, maga a Highgate Temető, a  hozzá kapcsolódó történetek, a gyász és kezelése régen és ma, az emberek, akiket vonz magához a regény alapját adják. Niffenegger maga is volt ott önkéntesként, szóval tényleg első kézből ismeri a sírokat, az ott dolgozókat, a rendszerét és lehet, hogy ez egy bújtatott propaganda, de annak kiváló, mert tuti nem én vagyok és leszek az első aki leírja, hogy ha legközelebb Londonban jár feltétlenül megnézi. (Isolde is elolvasta a regényt, aztán amikor arra járt beugrott oda és azt látta, hogy minden úgy van, ahogy a könyvben szerepel).

Niffenegger itt megint sok mindent dolgozott össze: misztikum, kísértetjárás, testvéri szeretet, kötődés, halál, gyász és szerelem a fő a témák amelyek a szereplők életét, döntéseit alakítják. Összegzésül tehát ez egy olyan regény, aminek a hangulata megfogja és nem ereszti az embert és a végén jót lehet róla beszélgetni és megvitatni, hogy kinek a döntése volt helyes, ki az, aki megérdemelte amit kapott és vajon ezt akarta-e. Egészen más a hatása, mint az első regénynek, másoknak is fog tetszeni. Nehéz ezt mondani, de nem szabad összehasonlítani a két regényt, mert mind a kettő kiváló a maga nemében. Én legalábbis nem csalódtam benne, sőt pont a zavarossága a rá adott érzelmi válaszaim miatt talán egy kicsit még hatásosabb is volt, mint az Időutazó felesége. Alapvetően jó kis gótikus regény ez, ráadásul az írónő stílusa ha lehet ezt mondani, csak fejlődött és ettől sikerült olyan szuggesztívvé az egész, hogy nehéz megszabadulni tőle.

Eredeti cím: Her Fearful Symmetrry
Fordító: Gálvölgyi Judit
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés: 2010 (2009)
Terjedelem: 425. oldal
ISBN: 9789632930763


4.5 Stars
Oszd meg!

6 thoughts on “Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei”

  1. Tényleg “hányadék+ az Időutazó első borítója:)
    Én is feltétlenül beszerzem októberben, érdekesen hangzik a tartalma:)
    Ui: hogyhogy az Athenaeum csapott le rá, nem az Ulpius?

  2. @parfumblog gondolom mivel az Időutazó jogai is az Athenaeumhoz kerültek, az utolsó kiadás (szintén szerencsétlen borítóval a kopasz nővel az elején, ami a filmplakátra akart emlékeztetni) is az övüké volt, igazából átvették az írónő képviseletét itthon.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *