Krumplihéjpite Irodalmi TársaságVannak olyan könyvek, amelyek már a címükkel felkeltik az érdeklődését az embernek, aztán meg ízléses a borítójuk, a témája is nagyon nekem valónak ígérkezett. Ráadásnak pedig még az elfogult ajánlók is annyira jól adták vissza a hangulatot, amit a regénytől vártam, hogy nem volt kétség, el fogom én ezt olvasni. Ami aztán meg is történt.

Juliet Ashton írónő, éppen alkotói válságban van, nincs témája. A második világháború alatt humoros cikkeket írt arról, hogyan állnak az angol nők a harcokhoz, sikeres sorozatából aztán könyv lett, s most várnák tőle a folytatást. Csakhogy nincs ihlete. Egészen addig, amíg levelet nem kap egy ismeretlentől, aki Gurnsey-ről találta meg őt egy könyv révén, ami valamikor az írónő tulajdona volt. Juliet levelezni kezd a férfival és kiderül, hogy a szigetlakók a német megszállás idején alakítottak egy olvasókört, amivel először csak fedezni kívánták magukat, de aztán rájöttek, hogy az irodalom, a könyvek milyen sokat jelentenek és ez segített nekik átvészelni a háborús éveket. Az írónőt teljesen elbűvöli a történet és a szigetlakók jelleme, el is határozza, hogy róluk ír könyvet. A levelek pedig jönnek-mennek. Juliet levelezik a kiadójával, barátnőjével, udvarlójával és persze írnak neki a szigetlakók is. Arról, hogy mi történt velük a háború alatt és hogy élnek most. A lány persze nem tud sokáig ellenállni, meg egyébként is, kutatnia kell, úgyhogy a helyszínre utazik, hogy személyesen is megismerkedjen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tagjaival és történetükkel.

Nekem fogalmam se volt arról, hogy a csatorna szigetek német megszállás alatt voltak a második világháború idején, s elvágták őket mindenféle hírtől és bizony ugyanazt az életet tapasztalta meg Anglia ezen kis szeglete, mint Európa nagy része. Úgyhogy a történelem egy újabb kis darabkáját lehetett megismerni a regényből a szereplők levelei alapján. Bűbájos kis könyv, amit azért írtak ketten, mert sajnos Mary-Ann Shaffer, aki elkezdte az anyagot gyűjtögetni és írni a regényt megbetegedett és az unokahúga vette át aztán a bábáskodást a kötet felett. Sajnos ő a megjelenést már meg se érhette. S itt éreztem azt, hogy nagyon is észrevehető a két szerző közötti különbség. A regény vége felé már túlságosan is sablonossá válik a történet. Jönnek a jól ismert fordulatok és bizony elmarad a bűbájos, ugyanakkor megható történelem mesélés is. Ezért aztán sablonossá válik a jól induló regény vége. Lehet érezni az amerikanizációt a regényen, valamint én igazán nem tudom elképzelni, hogy az angolok ennyire elnézőek és megbocsátóak lettek volna a XX. század közepén a melegekkel, mint itt olvasható. Valamint számomra hihetetlen, hogy a posta a második világháború után olyan gyors lett volna, hogy 2 naponta megfordult Gurnsey és London között. Ha viszont igen, a Magyar Posta most, 64 évvel később miért nem tart itt?

Ennek ellenére azért a nagyja kellemes olvasmány volt és biztos az angolok is egyetértenek azzal, hogy a két amerikai hölgy, akik összehozták a kötetet igazán hűen visszaadták Gurnsey életét, a kis város fura lakóinak történetét és azt a finom angol iróniát amit annyira szeretünk.

Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society
Fordító: Szántó Judit
Kiadó: Park Kiadó
Megjelenés: 2010 (2008)
Terjedelem: 296 p.
ISBN:  9789635308859


4 Stars
Oszd meg!