Temető könyveNeil Gaiman A temető könyve című regénye mindenféle ifjúsági és fantasy díjakat zsebelt be tavaly. Meghökkentő a témaválasztása, s főleg az, hogy mégis a neves Newbery medált kapta meg érte. Volt vele anno egy interjú Stephen Colbert-nél, ahol a komikus megkérdezte, mégis hova lett az olyan meseindítás, mint az, hogy “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy kisnyúl, Tapsi, Füles, Pamacs és Péter“, mire Gaiman felhívta rá a figyelmet, hogy igen, Beatrix Potter így indított, de azért őket is arra intették, hogy ne játszanak Gerfelyfi bácsi kertjébe, mert ott lelte halálát egy nyúlpitében az apjuk. Szóval az ő mesekezdete igazán nem ortodox, amikor gyilkossággal kezdődik.

Hiszen azzal indul a regény, hogy kiirtanak egy családot. Igaz, nagyon finoman és gyorsan leszünk túl az eseményen és mindjárt arra koncentrálhatunk, hogy a legkisebb gyerek, aki éppen elindult felfedezni a világot, megússza a dolgot. Annyira, hogy végül befogadják a temetőbe, Mr. és Mrs. Owens (akik még akkor éltek, amikor egymást Mr. és Mrs-nek szólították a házaspárok, valamint “még több száz évvel azelőtt hunytak el, hogy a gyerekek verését tilalom alá helyezték”) adoptálja, s a gyerekből így lesz Senki Owens, megkapja a Temető Szabadságát, látja a holtakat s ott nő fel közöttük. Arra pedig gyámja, a két világ határán élő Silas vigyáz, hogy  legyen mit ennie és ne hagyja el a temetőt. Mert ha az emberek közé megy, félő, hogy megtalálja az, aki az első családját is megölte és vele is végez. Úgyhogy Sen a sírokról tanul olvasni, írni, játszótársai gyerekek aki több száz éve halottak, s ahogy nő úgy szerez egyre több tapasztalatot közöttük, megtanul áttűnni, alvajárni, kísérteni, megismerkedik az isten kopóival, az éjkísértőkkel, igazi boszorkánnyal, Victor Hugóval, a híres íróval, megtudja mire jó a vámpírkapu és hogy a vámpírok nem pont olyanok, mint amire mi számítunk. Aztán eljön az idő, amikor kikerül az emberek közé is, hogy tanuljon, de nem sikerül észrevétlen maradnia és van, aki már több mint egy évtizede keresi őt… De Sen sok mindent megtanult az évek során és barátai, családja, a temető segítségével ki tudja harcolni a jogát az élethez …

Gaimanban az a nagyszerű, hogy egyszerűen és mégis hihetetlen nyelvi leleménnyel tud fogalmazni (amit Pék Zoltán megint kiválóan tolmácsolt), azt meg nem is csodálom, hogy úgy gondolja, inkább az ifjúságnak ír, akik még jóval fogékonyabbak mindenféle csodára és mesére, mint a felnőttek. Ez a regény nekik szól az élőkről és a halottakról, s arról, hogy mi van a két állapot között: az élet, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia. Ahogy Silas is mondja Sennek: “Teljes biztonságban akartalak tudni, de a te fajtádnak csak egyetlen tökéletesen biztonságos hely létezik, és azt csak akkor éred el, ha minden kalandod véget ér, és már egyik sem számít.” Amúgy meg az író nem is titkolja, hogy igen, a története pont a Dzsungel könyvéből származik, ahol az ember az állatok közt nő fel, de hát nem is Gaiman lenne, ha ezt a tételt nem fogalmazná újra: temető, szellemek, halottak, boszorkányok stb. Egy kicsit bizarrabb család, mint Mauglié, de ugyanolyan védelmező és szerethető lények ők, mint egy párduc, vagy medve.

A könyvet az Agave  Dave McKean szuggesztív illusztációival jelentette meg, ő egészítette ki rajzaival a Coralinet is. Sajnálom, hogy ez a kötet most nem kemény kötésben jelent meg, szívesen vettem volna meg úgy is, hogy majd ha 10-12 éves lesz a fiam a kezébe nyomjam.

Eredeti cím: The Graveyard Book
Kiadó: Agavé
Fordító: Pék Zoltán
Megjelenés: 2010 (2009)
Terjedelem: 271 p.
ISBN: 9789639868847

 


 

5 Stars
Oszd meg!