Donald McCaig: Rhett Butler

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az életében van pár könyv, amit szenvedélyesen tud szeretni. Különböző okokból. Nem feltétlenül azért, mert olyan jó, hanem mondjuk mert kellemes emléke fűződik hozzá, megfogta egy szereplő, motívum stb.. Nálam az egyik ilyen könyv az Elfújta a szél.
Még ma is emlékszem, amikor az új gimnáziumi osztályomban az első napokban a legokosabbnak tartott lánnyal beszélgetve ő elkezdett nekem áradozni Margaret Mitchell regényéről és a belőle készült filmről. Amiről én még csak nem is hallottam, mert a filmről tudtam, anyu elment rá az egyik barátnőjével, merthogy hosszú és csajos film, erre gyerekeket nem visznek, s akkoriban inkább az foglalkoztatott, hogy engem miért nem engednek el A Birodalom visszavágra. Pedig mire a gimibe kerültem, koromhoz képest irodalmi téren nagyon képzettnek tartottam magam, hiszen ahogy megkaptam a személyimet rohantam beiratkozni a felnőtt könyvtárba és nyáron rávetettem magam az onnan szerzett olvasnivalókra, a klasszikusokra. De az Elfújta a szél valahogy kimaradt (nem volt benne a 100 híres regényben, ahonnan az olvasmánylistámat állítottam elő).
Aztán Andi elhozta nekem a könyvet, amit rekordgyorsasággal olvastam el, majd bemutatta az amerikai nagybácsijától kapott, az USA-ban megjelent képeskönyveket, amelyek részletesen tárgyalták a könyv és a film történetét, amire rávetettem magam, pedig alig 2 hete kezdtem el angolul tanulni és szinte minden szóhoz szótárat kellett használnom. Utána pedig mentünk a moziba és én elvesztem. Évekig újra- meg újra elővettem az Elfújta a szelet, aztán bébisintérként a kedvenc vasalós filmem lett. Igazi nagy ívű történelmi regény ez a könyv, amelyet életre való főszereplői miatt lehet imádni. Sose akartam volna Scarlett O’Hara lenni, de csodáltam őt határozottsága és leleményessége miatt, még akkor is, ha választásaival sorra nem értettem egyet. A maga korában hihetetlenül modern nő volt és sikerült megfognia na meg elengednie a világirodalom Mr. Darcy után született egyik legsármosabb főhősét, Rhett Butlert. Be kell valljam, én irodalmi hősként előbb zúgtam bele Rhettbe, mint Darcyba (de azért Mr. Rochester beelőzte mindkettejüket:). A két főszereplő viharos kapcsolata körül pedig az amerikai történelem egyik nem kevésbé viharos és kérdéses pár évtizede zajlik.S ez az, ami a nagy szerelmi dráma mellett folyamatosan elsikkad: az Elfújta a szél egy igencsak jó történelmi regény és hihetetlenül színesen megírt korrajz is.

Amikor megjelent a folytatása, a hivatalos, amit a Mitchell hagyaték kezelői is jóváhagytak, természetesen elolvastam és aránylag elégedett voltam a Scarlettal. De az évek múlásával valahogy lement a radaromról ez a saga és bár évek óta készülök újraolvasni az Elfújta a szelet, ez mindig elmaradt. Fél füllel hallottam egy újabb hivatalos kiegészítésről, de egészen addig, amíg meg nem láttam az előjegyezhető könyvek között a Rhett Butlert nem is jutott eszembe az egész. Na de akkor aztán gyorsan elkapott a gépszíj: előjegyzés, vásárlás, olvasás.

A Rhett Butler tehát a jól ismert férfire koncentrál, akinek kalapja, féloldalas mosolya és búcsúzó szavai bálvánnyá tették. Megtudhatjuk, honnan származik, kikkel barátkozott, miért is tagadta meg az előkelő társaság, hogy befogadja, mi vitte rá a kalózkodásra, majd miért is állt be a hadseregbe, ott mit tett, hogy börtönbe csukták stb.. Az első oldalakon annyi névvel találkoztam, hogy csak kapkodtam a fejemet, de mint kiderült, mindenkinek fontos szerepe volt Rhett életében és viszont, még a legkisebb párbajsegéd (a könyv ugyanis egy párbajjal nyit) is feltűnik később a regény folyamán. A regény aztán utoléri az Elfújta a szelet és azzal párhuzamosan halad. Részletesebben megtudjuk, merre járt és mit csinált Rhett, amíg Scarlett férjeket fogyasztott el és próbálta Atlantában túlélni a polgárháborút.

Mi a bajom igazából a regénnyel? Hát hogy az eredeti cím, a Rhett Butler’s people (Rhett Butler népe) sokkal találóbb, mert úgy éreztem magát Rhettet továbbra se sikerült jól megismernem. Maradt ugyanaz a szívdöglesztő, mindenkivel udvarias és becsületes férfi aki volt, de inkább kaptam képet arról, hogy mi formálta, kik voltak a barátai, rokonai és ellenfelei, mint arról, hogy mit gondolt, mit érzett. Persze Scarletthez fűződő kapcsolata a se veled se nélküled szenvedélye egyértelmű – a regény és Rhett is onnantól kel életre, hogy a zöld szemű fiatal lány először jelenik meg azon a bizonyos születésnapi ünnepségen a Tizenkét Tölgy ültetvényen és megpillantják egymást. Ugyanakkor úgy érzem, valahogy továbbra se sikerült a huncut tekintete mögé belátnom.

Viszont rengeteg ember van, akik formálták Rhett életútját illetve akikre ez a férfi hatással volt. Mindjárt ott van Belle Watling, akiről kiderül, hogy nem egy egyszerű jószívű prostituált, hanem ő és törvénytelen fia a kezdetektől kísérői Rhett életének. A Butler családból a férfi igazán a húgával, Rosemaryval tartotta a kapcsolatot az ő életútja is bátyjáéba fonódik, s hála a közte és Melanie Wilkes között kibontakozó barátságnak még az Elfújta a szél idegesítően tökéletes Mellyje is sokkal földközelibbé válik. De a charlestoniak is egytől egyig megkapják a maguk történetét, Andrew Ravanel ezredes, a szabad néger Tunis Bonneau, a képmutató Isaiah Watling stb.

Valamint Donald McCaig atmoszférateremtésben messze elmarad Margaret Mitchelltől. Ahol már ismertem a másik oldalról a történetet, ott jobban el tudtam képzelni a hangulatot, környezetet. Nem is tudom, hogy aki nem ismeri az eredeti regényt, annak mit tud nyújtani a könyv. Valószínűnek tartom, az nem is olvassa el. Eleinte úgy éreztem, a történelmi utalásokat és eseményeket, főleg amik a polgárháborúhoz vezettek, túlságosan ömlesztve kaptuk meg és a témában nem járatosként hiányoltam a lábjegyzeteket. Aztán a háború elég egyértelművé vált, bár itt is több volt az információ, mint amit be tudtam volna fogadni. Az ezt követő újjáépítés és a Klán dolgai sokkal durvábbak voltak itt, mint az Elfújta a szélben. Ott az atlantai úriemberek megbocsátható kilengése volt a fehér köpeny, itt és Chralestonban sokkal kérlelhetetlenebbek voltak a csukjások.

Ugyanakkor a regény határozottan magával tudott ragadni, annyira hogy egy idő után már nem foglalkoztam az idegesítően amatőr fordítás miatt, mert hát a főszereplők akiket annyira szerettem itt voltak, csak az érem másik oldaláról lehetett vizsgálni tetteiket. A Rhett Butler jobb, mint a Scarlett, főleg ahogy azt oldja meg, mi is történt azután, hogy „Rhett Butler belenézett a halványzöld szempárba, mely olyan sokáig tartotta megbabonázva és fütyült rá” (mert ezután még van 100 oldal!) de nyomába se ér az eredeti könyvnek.

Eredeti cím: Rhett Butler’s People
Fordító: Kövesdi Miklós Gábor
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés: 2010 (2007)
Terjedelem: 624 p.
ISBN: 9789630787574