Könyves blogokat olvasni és molyolni jó, meg kellemes meglepetések is érhetik az embert. Bridge írt egy rajongó bejegyzést a Montecore-ról, s én már akkor úgy döntöttem, felveszem a regényt az elolvasandók listájára. Amikor pedig a moly.hu-n keresztül felajánlotta a Gondolat Kiadó, hogy recenzálni lehet a kötetet, jelentkeztem rá. A svédországi élet, főleg bevándorló szempontból pár éve amúgy is érdekel, elvégre a családomból pont hogy hasonló cipőben járnak ott kint páran. Persze az ő helyzetük könnyebb, mint a regényben szereplőké, annyiban, hogy az állam hívta meg őket és egy szőke hajú nő például amíg meg nem szólal nem nagyon üt el az ott élőktől. Nem ez a helyzet Jonas Hassen Khemiri hőseivel, akik Tunéziából érkeznek Északra.
Jonas, a fiatal író, első regényének sikere után levelet kap rég nem látott apja egy gyerekkori barátjától, aki felajánlja, hogy írjanak együtt egy könyvet, amelyben megmutatják, hogy lett az árva tunéziai fiúból svédországi éveken át híres fotós.
Eleinte zavarosnak tűnt a fülszöveg, arról, hogy íródik egy másodlagos regény, meg magától stb., kicsit talán túl részletes is, legalábbis több mindenről ír, mint ahogy én fent összefoglaltam. De igazából a könyv olvasása során teljesen egyértelművé válik a helyzet, a tipográfia jelzi, ha netán a stílusból nem jönnénk rá, hogy ki beszél, kinek az emlékei, jegyzetei olvashatók éppen. Márpedig Kadir lelkes lábjegyzetelő, egy Terry Pratchett veszett el benne.
Kezdetben Jonas meg se szólal, csupán Kadir válaszaiból derül ki, hogy a kommunikácó nem egyoldalú, ír ő a férfinak, kérdései, válaszai vannak, csak épp ezek nem tartoznak még szorosan a történethez, elvégre apja ifjúkoráról ő mit se tudhat, a regény első részében tehát sok szerepe nincs. Aztán amikor elérnek ahhoz a részhez a történetben, hogy Jonasnak is vannak már emlékei, egyre több tért kap a fiú beszámolója arról, hogy milyen volt felnőni egy vegyes házasságban, milyennek látta az apját és a tetteit. Kadir pedig közbe-közbe szól, hogy márpedig ő nem ezt vagy így hallotta Abbassztól korábban és javaslatokat tesz, hogy mit kéne kihagyni a történetből, esetleg másképp megfogalmazni, elvégre a cél az, hogy az apáról egy igaz és kedvező kép alakuljon ki. Kadir teljesen úgy viselkedik, mint egy lelkes amatőr, aki úgy képzeli, hogy nem is lehet olyan nehéz dolog megírni egy regényt, főleg ha ott van ő segítségnek és ellátja jó tanácsokkal, stilisztikai megjegyzésekkel Jonast. Na és, ha a fiúnak már megjelent egy könyve, az apját mégiscsak ő, legrégibb barátja ismeri igazán, ő volt a bizalmasa.
Mint minden fiú életében, Jonasnál is eljő az a pont, amikor felnő és más szemmel kezdi el nézni az apját (az anyja, mivel a regény nem az ő barátnője fejéből pattant ki, csak mellékszereplő lehet). Megalkuvónak látja, aki mindenáron asszimilálódni akar, míg ő szinte csak kizárólag hozzá hasonló, már Svédországban született, de ugyanúgy különböző bevándorló családok gyerekeivel barátkozik. Együtt szállnak szembe az elharapózó idegengyűlölettel, ha tettekkel nem is mindig, de Jonas kiváló fantáziájának köszönhetően elméletben feltétlenül.
A legérdekesebb aspektusa a könyvnek, hogy bemutatja milyen volt Svédország a 80-as, 90-es években és milyen is ott bevándorlóként élni. Meg kell mondani, hogy nem fenékig tejfel és igen, ott sincs kolbászból a kerítés. Mert ugye a svéd állam mindig is tárt karokkal fogadta a külföldről érkezőket, azonban a helyi lakosság már kicsit másképp vélekedett a dolgokról. Ennek aztán a 90-es években egyre komolyabban hangot is adtak, elég csak a lézeres gyilkosra gondolni. Akiről én például a könyv olvasása előtt vagy két héttel értesültem, mert húgomék kértek meg, hogy vegyem meg nekik a magyar származású Gellert Tamás nemrég megjelent regényét, ami pont a nyomozásról szól. A Montecore-ban azonban egészen más oldalról olvashatunk erről az ügyről, méghozzá a bevándorlók szemszögéből, hogy ők mit éreztek, amikor valaki lövöldözni kezdett hozzájuk hasonló származású emberekre, eleinte csak megsebesítve, aztán meg is ölve őket. Milyen érzés volt vörös pontot megpillantani valakinek a kabátján éjszakai séta alkalmával….
A fordítás meg egyszerűen bravúros. Kadir levelei, a stílusa lenyűgöző. Eleinte furának tűnt, aztán rájöttem, hogy mindez olyan, mintha valaki amatőr egy szinonima szótárral próbálna választékosan beszélni és ez idővel roppant szórakoztatóvá válik. A Svédországban élő Melissa pedig eredeti nyelven olvasta a regényt, s kiemeli, hogy milyen sok szleng szerepel benne illetve teli van tűzdelve arab meg francia szavakkal, elvégre Abbaszék alapból ezeket a nyelveket Tunéziában élők beszélik, s gondolom a fordító ezt hidalta át a mesterien megtalált Kadir stílussal. Továbbá még őt (nevezzük nevén Papolczy Pétert) dícséri az is, hogy azt a részt, amikor Jonas apját és Kadirt tanítja svédül milyen mesterien építette fel és írta át a svéd nyelvről alkotott magánszabályaikat olyanra, hogy a magyar olvasó is erőltetettség nélkül élvezhesse a magyarázatokat.
Jonas Hassen Khemiri a svéd irodalom új sztárjának számít, biztos vagyok benne, hogy regényében rengeteg az életrajzi elem, elvégre ő szereplői idejében és szomszédságában, gonolom körülményei között is nőtt fel. De nem számít, hogy nem tudok ennél többet róla, csak feltételezem ezt is, mert ez a regény szempontjából nem fontos.
Úgyhogy részemről csak be tudok állni a sorba és hirdetni, hogy mennyire érdekes, izgalmas és szórakoztató, ugyanakkor elég komoly problémákkal foglalkozó regény is ez. S mindez Khemiri stilisztikai bravúrjaival hihetetlenül élvezetes olvasmány.
Szóval akit riasztana a sötét tónusú, borító, a kicsit hosszúnak és zavarosnak tűnő fülszöveg, az se fossza meg magát ettől az élménytől.

Eredeti cím: Montecore: En unik Tiger
Kiadó: Gondolat Kiadó
Fordító: Papolczy Péter
Megjelenés: 2009 (2006)
Terjedelem: 350 p.
ISBN: 9789636931216

 

4 Stars
Oszd meg!

2 thoughts on “Jonas Hassen Khemiri: Montecore – Egy párját ritkító tigris”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *